Érdekes húzás volt a Nuclear Blasttől a finn csajokból álló Indica leszerződtetése, mert ugyan a kapcsolat adott – a banda egyik fő támogatója jó ideje Tuomas Holopainen a Nightwishből –, de a kiadó profiljába mégsem igazán passzol a zenekar. Nem tudom, hogy valami nagyobb mainstream nyitás kezdetéről van-e szó, vagy csupán egyszeri kirándulást tettek a szelídebb vizekre, de az mindenesetre elég beszédes, micsoda marketinggépezettel támogatja a cég az öt fiatal lányt. Lehet, hogy a letöltögetősdi miatt már nekik is ilyen furcsa megfejtésekkel kell betömködniük a lyukakat a tetőn?
Az Indica egyébként az évtized elején alakult, Finnországban hatalmas sikereket arattak eddigi anyagaikkal, ez pedig az első angol nyelvű lemezük, rajta vegyesen válogatott dalokkal a korábbiakról. A producer maga Tuomas barátunk volt, ami egyébként hallatszik is a végeredményen, de ha emiatt netalántán egy soron kívüli Nightwish cuccot remélnél, ki kell, hogy ábrándítsalak. Amolyan monumentálisan hömpölygő, epikus valami ez az egész sok andalgós, álmodozós dallammal, ezen a ponton tehát felfedezhető némi párhuzam, metal azonban még jelzésszerű dzsi-dzsi gitár szintjén sincs benne, a prímet a rengeteg szimfo-hatású billentyű, illetve Johanna „Jonsu" Salomaa hangja viszi. Úgy van, kitaláltad, ez bizony úgy pop, ahogy van. Nem feltétlenül az a fajta, ami mondjuk a zenetévéken vagy a nagy kereskedelmi rádiókban szól, de simán beférne melléjük, és az Indica bizonyára senkinél sem okozna heves homlokráncolást egy Katy Perry meg egy Beyoncé sláger között.
Ez önmagában véve természetesen nem baj, ideális esetben az ember legkésőbb 16 éves korára kinő abból a korból, amikor csak és kizárólag az a jó, amiben lánccsörgető riffelés, hörgés meg blastbeat hallható. Az Indica lemeze azonban sajnos nem rock/metal mérce szerint is necces. Profi módon megírták, meghangszerelték, megcsinálták a dalokat, egy tetszőleges klippel megtámogatva tényleg akármelyik sláger lehet az itt szereplő tizenkettőből, a magukat nyitottabbnak tartók pedig mantraként vághatják rá a „de hát inkább ez szóljon a rádióból, mint iksz vagy ipszilon" varázsigét. Az azonban nem hangszerfüggő, hogy egy zene tartalmas vagy üres, az Indica esetében pedig sajnos az utóbbiról van szó. Hiába énekel a filmzenéket idézően bombasztikusnak szánt alapokra Jonsu olyan szendén, hogy az ember lelki szemei előtt néha egyenesen egy kétcopfos, térdzoknit és pöttyös szoknyát viselő ovis kislány jelenik meg, hiába színesítik itt-ott a vastagon kígyózó szimfo-elszállást hegedűvel, folkos dallamokkal meg minden egyébbel, a végeredmény akkor is gáz. Ráadásul olyan szinten geil a lemez, hogy a hallgató közben néha tényleg elszégyelli magát. Tuomastól persze sosem állt távol a giccs, de azért mindennek megvannak a maga egészséges határai, ez az album pedig annyira rózsaszín és cukros, hogy az néhol szinte már-már perverz módon ízléstelen.
Mindent elárul az Indicáról, hogy ugyan elég magas az ingerküszöböm, de egyvégtében egyszer sem bírtam végighallgatni a szűk egy órás A Way Awayt, pedig többször is nekifutottam. Vagyis ha valaki elővenné a „de hát inkább ez..." dumát, annak az a válaszom: nem, ne szóljon inkább ez a rádióban, illetve szólhat, csak nekem ugyanúgy ne kelljen hallgatnom, ahogyan a többit se. Az Indicát teljesen értelmetlen úgy általában szembeállítani a futószalagon gyártott mainstream popprodukciókkal, ugyanis nem azok ellenében képvisel valami igényesebbet, hanem egy közülük, csak éppen eltérő irányból közelít. A leglényegesebb különbség, hogy amíg máshol mondjuk egy szemrevaló, mélyen dekoltált csaj hivatott eladni a tökéletesen becsomagolt terméket, addig itt öt.
A zenét tekintve nem feltétlenül kellene pontoznom itt ezt a lemezt, mivel nem igazán vág a Shock! profiljába, de a Blast a metal médiában is hatalmas elánnal nyomatja a bandát, így én sem leszek jóindulatú: az A Way Away egy buta vicc. Ha persze lány vagy és éppen általános alsóba jársz, akkor lehet, hogy neked tetszeni fog, és a Hannah Montana után az Indica lesz a kettes számú kedvenced.
