Talán furcsa, talán nem, de a Jackyl volt a legutolsó hajbanda, amelyik képes volt befutni és sztárrá válni az Egyesült Államokban a grunge-korszak hajnalán. Rejtély, miért karolta fel őket a Geffen éppen 1992-ben, amikor a nagy kiadók már inkább kiszórni igyekeztek az előző éra neveit, de ebben az esetben megérte kockáztatni: az atlantai rock'n'rollerek seattle-i lakcím és kardigán nélkül is több mint egymilliót adtak el bemutatkozó albumukból, és még a '94-es folytatás, a Push Comes To Shove is aranylemez lett.
Pedig a Jackyl zenéje aztán minden volt, csak grunge-os nem, a kezdetektől fogva mocskos, nagypofájú, húzós rock'n'rollban utaztak némi southern hatással, leginkább talán az AC/DC és az Aerosmith nyomdokain. E szimpla muzsikát emellett még megspékelték a kiszámíthatatlan Jesse James Dupree frontember őrült színpadi akcióival és láncfűrészes (!) baromkodásaival is. Ha valami, hát alighanem Jesse egyénisége és a bivalyerős koncertek tehették a hard rock zene egyik utolsó stabil hídfőállásává a Jackylt a '90-es évek elején.
A sorsát persze senki sem kerülheti el, főleg, ha következetesen igyekszik a széllel szemben vizelni, így aztán idővel a Jackyl számára is rögössé, majd járhatatlanná vált az út az alternatív érában. A '97-es Cut The Crap már erős visszaesést mutatott, hiába vonultatták fel a Locked And Loaded dalban magát Brian Johnsont is az AC/DC-ből, az egy évvel későbbi, elég megúszós Stayin' Alive pedig nyom nélkül sikkadt el a nagy semmiben. Azóta inkább csak rendszertelenül mozgolódtak, a tagság folyamatos változásban volt, Jesse pedig szólólemezeket adott ki és tévéshow-t kapott egy amerikai kábelcsatornán, így aztán nem véletlen, hogy az utolsó teljes stúdióalbum, a Relentless 2002-ben jelent meg. Most azonban ismét itt vannak, az időzítés pedig jóformán tökéletes, hiszen az utolsó AC/DC lemez hatalmas sikere vagy az Airbourne áttörése egyaránt azt mutatja, hogy a zsigeri boogie rock'n'rollnak mindig lesz tábora.
A zene minőségét vagy egyediségét tekintve a Jackyl igazából sosem tartozott a műfaj elitjébe, a régi albumaik is inkább csak jól hallgatható felső középkategóriás cuccok, mintsem klasszikusok, a '90-es években azonban nem volt nehéz rokonszenvezni velük a kitartásuk miatt. Ma szerencsére sokkal jobb a helyzet, mint akkor, az ember némi utánjárással mindenféle stílusból szekérderéknyi új zenéhez juthat a net segítségével, ez azonban azzal is jár, hogy ők sincsenek kivételes helyzetben. Vagyis a When Moonshine And Dynamite Collide elsősorban azok számára lesz érdekes, akik egyébként is ilyesmiben utaznak, a többiek inkább csak vállat vonnak majd rá, hogy „oké, itt van még egy hasonló, nem is rossz".
Amennyiben nem vágysz magvas gondolatokra, csak némi szimpla melósrockra, ami ugyan jótékonyan megidézi a veszkócsizmás, szűk farmeres, fejkendős éveket, de alapvetően időtlen, szinte kizárt a csalódás. A figurák csípőből nyomják a hol Joe Perryt, hol Malcolm Youngot idéző húzós riffeket, Jesse pedig pont olyan típusú torok, amilyet ez a zene megkíván: gátlástalan, harsány és modortalan, az ember szinte látja maga előtt, amint feléneklés közben is össze-vissza ugrál a stúdióban, hibbantan grimaszol és egymás után ereszti le a torkán a Jackeket. A dalokkal sincs semmi gond, a nyitó Loads Of Fun – I Can't Stop – She's Not A Drug hármas helyből megveszi az embert, de később is akadnak kiugró darabok, például az első single My Moonshine Kicks Your Cocaine Ass, a kimértebb tempójú, riffes street rock Get Mad At It vagy a totálisan a '80-as és '90-es évek fordulóját idéző Deeper In Darkness. Viszonylag változatosak a tempók, a szövegek között is akadnak baromi nagy dumák, és a 40 perces lemezhossz is ideális, összességében csak két momentum nem tetszik annyira. Az egyik Jesse acapella Mercedes Benz bohóckodása, amit bőven elég lett volna rejtett bónuszként feltenni a műsor végére, a másik pedig a Just Like A Negro, ami a fekete funk/soul/rock mester Mother's Finest 1992-es Black Radio Won't Play This Record albumán (örök kedvenc!) szerepelt annak idején. Hogy finoman fogalmazzak, ez azért baromi messze van az eredeti dinamikájától, hiába játsszák viszonylag hagyományőrző módon... A megváltoztatott szövegért is kár.
Láncfűrészes dal most nincs – tényleg, hogy a fenébe maradhatott ki? –, a borító pedig ocsmány, ezt leszámítva azonban a Jackyl büszkén nézhet a tükörbe a hosszú kihagyás után: ha gerjedsz az ilyesmire, nem érdemes kihagyni a When Moonshine And Dynamite Collide-ot. Milliós példányszám ma már persze nem fenyegeti őket (lassan másokat se nagyon...), de a hallottak alapján Jesse-t aligha a pénz ispirálja. Nem a rockzene forradalma ez az album, de a hitelességéhez nem férhet kétség, és az ilyesmit bizony értékelni kell.
