Shock!

Jon Schaffer egy ideje bevallottan tervezgeti már a korai Iced Earth-lemezek újravételét a mai felállással. Megítélés kérdése, hogy jó ötlet-e az ilyesmi vagy sem, a bandánál mindenesetre nem példa nélküli a dolog, hiszen már Matthew Barlow-val is csinált ilyen remake-eket a főnök a Days Of Purgatory gyűjteményen a '90-es évek második felében. Jelen Purgatory esetében kicsit másról beszélünk, de ennek ellenére sem kizárt, hogy az első tesztlépések egyikéről van szó, hiszen ez itt az Iced Earth elődzenekarának felélesztése, szigorúan egyszeri jelleggel, régi, demós nóták újravett verzióival.

Akármi is a cél, Jon nyilvánvalóan nem akarja összemosni ezt a történetet a főzenekarral, így természetesen itt nincs sem Stu Block, sem Jake Dreyer, és a név is megmaradt Purgatorynak. A mindössze öt dalból álló, 25 perces EP-n Schaffer mellett két régi Purgatory-veterán szerepel: Gene Adam énekes, aki annak idején az 1990-es Iced Earth-debütöt is felénekelte, valamint Bill Owen szólógitáros, aki szintén jelen volt a két zenekar közötti átmenet idején. De mellettük is csupa olyan arc bukkan fel a dalokban, akiket szintén nem kell bemutatni az Iced Earth táborának, név szerint Mark Prator dobos, Jim Morris szólógitáros, illetve Ruben Drake basszer. Vagyis a nosztalgiafaktor nemcsak adott, hanem igen magas is.

És hogy milyen is ez az anyag? Elsőre úgy éreztem, semmilyen, de aztán nem kellett hozzá sok idő, hogy ráérezzek az ízére. Persze nem akarom tagadni: hiába esküsznek sokan a korai Iced Earth-re – így például Michael Poulsen is a Volbeatből –, én mindig is azt a tábort gyarapítottam, akik szerint a banda valójában Barlow-val a fronton érett be igazán, és a korai cuccok csak amolyan előtanulmányként szolgáltak a The Dark Saga – Something Wicked This Way Comes – Horror Show mesterhármashoz. Viszont ha tekintetbe veszem ezt, és nem várok csodát, határozottan szórakoztató ez a mai hangzással felvett, de amúgy minden ízében a '80-as éveket idéző, fapados amerikai power metal. És valahol elképesztő, hogy Schaffer dalszerzői stílusa, riffelése, dallamvilága már harminc-akárhány évvel ezelőtt is tisztán felismerhető volt. Ezek a dalok persze még csak nagyon kezdeti állapotú csíráját hordozzák annak a zsenialitásnak, amely aztán a fentebb említett albumokra szökkent szárba, de tagadhatatlanul érezni bennük a szikrát.

Szintén a későbbi korszakot idézi, de egyben kellemesen patinás, archaikusan metalos ízt ad a kiadványnak, hogy a dalok szövegükben is mind-mind horrorisztikus témákat boncolgatnak, és atmoszférájuk is ennek megfelelő. Gene Adamről nem nagyon hallottunk a '90-es évek eleje óta, viszont már-már kísérteties, mennyire jól hozza azt a formát, amit az első Iced Earth-lemezen is produkált. Nem különösebben jellegzetes vagy nagy terjedelmű hang persze, nem is véletlenül cserélte le később Schaffer, de ezekhez a dalokhoz jól megfelel, tényleg perfekt módon teremti újjá a '80-as évek érzésvilágát, még King Diamondot idéző falzettjei is ülnek. Ahogy írtam, a dalok még nem különösebben kiemelkedők, a Purgatory a maga idejében nem törhetett a korszak legjobb amerikai powermetalistáinak babérjaira, de azért hallani, hogy Jon már fiatalon sem csak egy volt a sok floridai ifimuzsikus közül. Ott van például a Dracula, amelynek a címét leszámítva persze semmi köze a Horror Show-n szereplő dalhoz, viszont ezzel együtt is simán elmenne későbbi Iced Earth-nek, a hangulat, a refrén, minden együtt van benne ehhez. De korrekt a többi is, még ha ezt-azt itt-ott le is lehetne nyesegetni belőlük. Viszont Jonék szerencsére nem próbálkoztak semmiféle utólagos felokosítással, és épp emiatt kelt az emberben kellemes érzéseket az anyag.

Pontozni nem nagyon akarnám ezt az EP-t, mert nincs értelme, de ha szereted Schaffer stílusát, kellemes soron kívüli bónuszról beszélünk. Valami olyasmit képzelj el, amit a borító is előrevetít.