Shock!

Év végén ismét Budapesten koncertezik az amerikai Iced Earth, a '90-es évek közepének egyik nagy power metal reménysége. Bár később, leginkább talán Matthew Barlow kilépése miatt sosem sikerült fellépniük arra a szintre, amit megérdemeltek volna, tény, hogy nagyjából tizenöt-húsz évvel ezelőtt ők voltak az egyik legjobb és legizgalmasabb banda a színtéren. A kitüntető figyelmet pedig annak a The Dark Saga címmel megjelent nagylemeznek köszönhették, amely idén, épp ezekben a napokban volt húszéves.

Az Iced Earth zenekart 1985-ben alapította a gitáros Jon Schaffer, aki a mai napig egyedüli állandó tényezőként, kemény kézzel vezeti a floridai bandát. Mindez természetesen azt is jelenti, hogy a zene, de még a szövegek is döntően tőle érkeztek, illetve érkeznek, aminek egyenes következménye, hogy életének válságos pillanatai a csapatra, illetve a lemezek minőségére is erős kihatással vannak. Személyes véleményem, hogy pont Jon egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen vezető szerepe játszott döntő szerepet abban, hogy a The Dark Saga és szintén zseniális folytatása, az 1998-as Something Wicked This Way Comes után sajnos gyengébb anyagok is születtek. 1996-ban azonban a későbbi válságnak még a legapróbb jelei sem mutatkoztak.

A csapat megalakulása után öt évvel jelentette meg első, simán csak Iced Earth-re keresztelt lemezét, Gene Adammel a mikrofon mögött. Schaffer tehetségét dicséri, hogy nagy vonalakban már ekkorra kialakult saját stílusa úgy a gitárjáték, mint a dalszerzés terén. Bár Adam adottságai limitáltak voltak, magas hangszíne tökéletesen illett a thrashes muzsikához, így a mai napig is nagyon szeretem ezt az anyagot. Schaffer érezte azonban, hogy Adammel nem fog tudni igazán messzire jutni, a kettes, 1991-ben érkezett Night Of The Stormrideren így már egy új vokalista, John Greely mutatkozott be. Mivel azonban ő sem volt igazán kiemelkedő hang, nem sokáig maradhatott, Jon pedig kissé besokallt, és néhány éves szünetre küldte a zenekart.

A visszatérést a Burnt Offerings jelentette 1995-ben, illetve annak a Matt Barlownak a belépése, akivel végül sikereik csúcsát érték el. Barlow nagyságrendekkel magasabb szintet képviselt elődeinél: alapvetően mély karakterű hangja kapásból különlegessé tette, mindehhez azonban a magas sikolyok és a brutálisabb énektémák is kiválóan mentek neki, így végre volt a főnöknek egy olyan frontembere, aki a már eddig is kiemelkedően jó dalokhoz a megfelelő énektémákat is le tudta a szállítani. A fejlődés újabb megnyilvánulását jelentette, hogy elkészítették az Isteni színjátékból merítő, 16 perces Dante's Infernót, a zenekar addigi csúcsalkotását, amely a Burnt Offerings zárószámaként már sejteni engedte, hogy az Iced Earth igen komoly dolgokra lesz hivatott a jövőben. És bár a zenekar komolyabb sikereket vagy eladásokat nem ért el az első három anyaggal (egyedül a Night Of The Stormrider tudott felkerülni a japán eladási listákra), a Century Media kiadó töretlenül bízott bennük, és úgy tűnt, ők is ráéreztek arra, hogy a zenekar most talán valóban képes lesz növeli rajongótáborát.

Annak ellenére, hogy a Burnt Offerings 1995 áprilisában jelent meg, 1996 januárjában a zenekar már ismét stúdiózott, hogy rögzítsék negyedik nagylemezüket, amely végül 1996. július 23-án jött ki. Mivel soha korábban nem született még olyan Iced Earth-anyag, amit ugyanaz a felállás rögzített volna, mint elődjét, azon már senki sem lepődött meg, hogy Rodney Beasley dobos helyére új arc érkezett Mark Prator személyében. Ettől függetlenül a felállás ekkor még viszonylag szilárdnak tűnt, hiszen Schaffer és Barlow mellett az a Randall Shawver gitározott, aki 1988 óta játszott a bandában, Dave Abell pedig 1987 óta kezelte a basszust.

A negyedik stúdióalbum minden szempontból fordulópontot jelentett, hiszen kissé zeneileg is másmilyenre sikeredett, mint elődei. A jellegzetes gitározás és dalszerkezetek, valamint Matt éneke persze hozta az IE-érzést, de a csapat ezúttal egy dallamosabb oldalát is megmutatta. Nem tudom, mennyiben volt ez köszönhető a zenekarral első alkalommal együtt dolgozó, a produceri feladatokat Schafferrel megosztó Jim Morrisnak, vagy inkább csak természetes fejlődésről volt inkább szó, de tény, hogy az olyan dalok, mint az I Died For You vagy a szuperslágeres The Hunter óriásit lendítettek a banda szekerén, és az is biztos, hogy ezek nélkül a Dark Saga nem hozta volna el számukra azt a népszerűséget, amelyre ekkor talán még ők maguk sem számítottak. „A dalok karakterének változása egyfajta természetes folyamat, de sok múlik a gyakorláson is", mondta egy ekkori interjúban Schaffer. „Azt hiszem, ahogy fejlődtem dalszerzőként, úgy tudtam egyre jobban koncentrálni az igazán fontos dolgokra. Igyekeztem nem telepakolni a dalokat felesleges dolgokkal, villantásokkal. Ezek a melodikus megoldások mindig is benne voltak a zenénkben, és talán minden metalrajongó számára volt benne legalább egy pár olyan elem vagy momentum, ami tetszhetett. Személy szerint nagyon szélesek a zenei hatásaim, az AC/DC-től és az Iron Maidentől kezdve a Bad Companyig és Bob Segerig. Volt persze olyan periódusunk is, amikor úgy éreztük, minden dalt tele kell pakolnunk riffekkel, tempóváltásokkal és persze most is csinálunk ilyesmit, de csak ha a helyzet megkívánja. Az utóbbi időben sokkal inkább az motoszkál az agyamban, hogy elég, ha csak lefektetem a játékommal az alapokat, nem kell feltétlenül szétjátszani minden egyes dalt. Imádom az olyan zenekarokat, akik olyan egyszerű, ám mégis kiváló nótákat tudnak írni, mint az AC/DC. Pontosan tudják, mi kell az adott témához, és semmi többet nem is erőszakolnak bele. Matt és én is így gondolkodunk mostanában: a dinamika az Iced Earth zenéjének a kulcsa."

A lemez és a zenekar egy csapásra reflektorfénybe került a The Dark Sagával, és mind a szakma, mind pedig a rajongók ódákat zengtek róla. Volt persze egy kisebb réteg, akik rossz szemmel nézték a dallamosodást, de az elpártolókat messze felülmúlták azok az új arcok, akik egyre nagyobb számban sorakoztak fel a banda mögött. Mindez abszolút érthető is, a lemez ugyanis kiemelkedően jól sikerült. Már a címadó első hangjaival érkezik az a kissé borongós, epikus hangulat, mely a lemez dallamaiban végig érzékelhető. Ettől függetlenül a zene továbbra is riff-központú maradt, épp csak a melodikus részek hangsúlyosabbá tételével sikerült egy extra ízt hozzá tenni a recepthez, illetve rátalálni a zakatoló, jellegzetes riffek és a fogós énekdallamok tökéletes elegyére. A Barlow ezerszínű és kifejező énekének köszönhetően érzelmileg abszolút túlfűtött lemez egyébként koncepciózus: Todd McFarlane képregényrajzoló népszerű figurája, Spawn történetét dolgozza fel. A középtempós címadót a zenekar első igazi balladája, az I Died For You követi, amely a depresszív verzék és a pozitivitást sugárzó, gyorsabb refrének váltakozására épül, méghozzá mesterien. Schaffer: „A Burnt Offerings volt az Iced Earth legsötétebb lemeze, mivel a zeneipari szarságok miatt nagyon ki voltam akadva, mikor írtuk. Ettől függetlenül az a lemez nem mutatta meg, hogy milyen zenét szeretnék játszani igazából. Ez a zene a Dark Sagán hallható."

Ha valaki az első két dal alapján attól félt volna, hogy az Iced Earth átváltozik balladás zenekarrá, akkor számára megnyugvást jelenthetett a harmadik Violate, amelyben sokáig dupláz a lábdob, és a riffelés is hasonlóan gyors. Barlow szintén az agresszívebb zenei környezethez passzoló énektémákat hoz, a dalban két percnél hallható váltással azonban a thrashelés helyébe egy melodikus riff, majd dallamos gitárszóló érkezik, hogy felvezesse a lemez legnagyobb slágerét, a himnikus The Huntert. Amellett, hogy Barlow hatalmas énektémákat agyalt ki ehhez a dalhoz, a fogós alapriff is legalább annyit hozzátett. (A csapat nagyságát pedig talán az példázza a legjobban, hogy a következő lemezre is sikerült összehozniuk egy legalább ekkora slágert, a Melancholyt.)

A korong elejét tehát egyértelműen a melodikus témák uralják, ezek után érkezik a zorkó The Last Laugh, amelyben ismét a gyors riffelésé a főszerep. A Vengeance Is Mine-on kívül ez az egyetlen szám, amelynek a szövegét Barlow írta, személy szerint azonban ez a kedvencem. Már az első sorok is gyilkos indulatról árulkodnak („My personal quest is to make your life hell..."), és ez később sem változik. A következő Dephts Of Hell egy középtempós, himnikus tétel (szövegét pedig az az Al Simmons írta, akiről a Spawn főhősét mintázták, illetve elnevezték), amelyet a már említett, thrashes Vengeance is Mine vált. Ebben a trackben a refrént leszámítva Matt acsarkodó, agresszív témákat hoz, összességében talán a lemez legbrutálisabbjává téve ezzel a dalt. A Scarred (vagy ahogy egyes verziókon szerepel: The Suffering) végtelenül depressziós, nyomasztó dal, amelyre ismét csak Matt teszi fel a koronát, az utolsó két tétel pedig mindent megmutat, ami a csapat erőssége. A Slave To The Dark kiváló riffelésre és roppant fogós énektémákra épít, illetve remek gitárszólókkal operál, a záró, majd' nyolcperces A Question Of Heaven pedig egyfajta összefoglalása, esszenciája a The Dark Sagának.

A lemez sztorijához hozzátartozik, hogy Schaffer nagy rajongója volt a Spawn-sorozatnak. A képregényből 1997-ben film is készült (soundtrackjén metal zenekarok és elektronikus előadók által közösen készített dalokkal), és Schaffer eredetileg azért kereste meg az alkotó McFarlane-t, mert ehhez a mozihoz szeretett volna zenét írni. Ez végül nem jött össze, de a Spawn-sztori zenés feldolgozására engedélyt kapott, sőt, arra is sikerült rávennie a grafikust, hogy a The Dark Saga borítóját saját kezűleg készítse el. Schaffer: „Sajnálom, hogy végül nem szerepeltünk az albumon, mert a Spawn képregényeket a tizenkettedik-tizenharmadik számtól kezdve gyűjtöm, és miután megismertem a készítőket, csak még fanatikusabbá váltam. A képregény kiadójánál is rengeteg metalos dolgozik, és Al Simmons is mindent megtett, hogy támogasson minket. Ő McFarlane legjobb haverja, együtt jártak anno suliba, és most is együtt dolgoznak, Todd pedig róla mintázta,és nevezte is el a képregény főszereplőjét. Al rendszeresen játssza is a zenénket a képregényes eseményeken, sőt, a Dephts Of Hell szövegét is ő írta. Persze mi is tudtuk, hogy csak nagy mázlival kerülhetünk fel a filmzene-albumra, hiszen Amerikában a nevünk nem sokat mond, de azért reménykedtünk. Mikor aztán kiderült, hogy milyen jellegű lett végül a filmzene, már nem is bántam annyira, hogy lemaradtunk róla."

Hiába nem szerepeltek végül a soundtracken, Al és Todd közreműködése képregényes körökben is óriási reklámot jelentett a csapatnak, aminek köszönhetően rengeteg ilyen rendezvényen léptek fel, de a The Dark Sagának volt köszönhető az is, hogy ezúttal már nem csak előzenekarként, hanem headlinerként is fel tudtak lépni Európában. „Amerikában még nagyon az út elején járunk, Európa viszont király!", mondta ekkoriban Jon. „Amikor elkezdtem a bandát, olyan nagy akartam lenni, mint a Metallica vagy a Maiden. Ez még odébb van ugyan, de amíg el nem érjük ezt a szintet, nincs megállás. Ha nem lennének az európai rajongók, már évekkel ezelőtt eltűntünk volna a süllyesztőben. A Dark Saga azonban nemcsak azt jelzi, hogy még élünk, hanem azt is, hogy folyamatosan jobbak leszünk, fejlődünk. Egyértelműen ez a legsikeresebb anyagunk, és nem pusztán azért, mert többet adtunk el az eddigi lemezek 6-8 ezer példányainál, hanem a turnén is egyértelműen látszik. Sokan csak most ismertek meg minket, és rengeteg olyan sráccal is találkoztam, akik eddig azt sem tudták, hogy létezünk, de most büszkén hordják a pólónkat."

Persze nem is róluk lenne szó, ha minden simán ment volna a lemez megjelenését követően, hiszen a szokásos tagcserék továbbra sem kerülték el őket. Ezúttal Dave Abell volt a soros, aki közvetlenül a lemez felvételeit követően szállt ki, és bár az ő játékát rejti a korong, a hátsó borítóra felkerült fényképen már nem is ő, hanem az új bőgősnek szánt Keith Menser látható, mivel a kiadó ragaszkodott ahhoz, hogy a turnéra induló felállás jelenjen meg a képen. A sors iróniája, hogy Keith sosem játszott a csapatban, mivel rögtön meghallgatása után kirúgták, amikor úgy érkezett oda, hogy nem ismerte a dalokat. Végül az a James MacDonough került a helyére, aki mindössze egy év megszakítással egészen a 2004-es The Glorious Burdenig tag is maradt (majd később a Megadeth soraiba is bekerült egy időre). James korábban egy Oracle nevű floridai csapatban muzsikált együtt a dobos Brent Smedley dobossal, aki a Dark Saga turnéján váltotta Mark Pratort. Schaffer a tagcserékről: „A Dark Saga volt az első olyan albumunk, amelyen már nem egy új énekes mutatkozott be. Ma már Matt is ugyanolyan fontos alkotórésze a csapatnak, mint én vagy Randy Sawver. A kitartásban és a kemény munkában hiszek. Ha keményen dolgozol, semmi sem tántoríthat el. Persze a megfelelő emberekre is szükség van, de az elkötelezettség a kulcsa a sikernek. Ha pedig ez hiányzik az adott emberből, akkor váltani kell."

A másik olvasat azonban az, hogy nem mindenki értett egyet azzal, ahogy Schaffer öntörvényűen és egy személyben kormányozza a zenekart. 2004-ben a régi Iced Earth muzsikusok által alapított, kérészéletű Unearthed zenekar kezdeti szárnypróbálgatásai kapcsán Dave Abell és Gene Adam például kritizálták volt főnöküket azért, mert szerintük az Iced Earthben nincs közös munka, nem Jonnal, hanem neki dolgoznak a muzsikusok. Persze nehéz eldönteni, kinek van igaza, de talán érdekes adalék, hogy az Unearthed mindössze egyetlen lemezig jutott, de már ezen sem Gene Adam énekelt (az első IE-vokalista 1990 óta nem jelentetett meg egyetlen stúdióanyagot sem). Schaffer: „Az Iced Earth az én gyermekem, vele kelek, vele fekszem, és vele együtt lélegzem. Ezt mindenkinek el kell fogadnia. Ha ez ebben a formában nem tetszik valakinek, az sem baj, de abban biztos vagyok, hogy minden tagcserénk a zenekar érdekeit szolgálta."

A The Dark Sagán tehát úgy sikerült felfrissíteni, egyben pedig fogósabbá is tenni a csapat stílusát, hogy az igazán vaskalapos híveket leszámítva a régi fanoknak sem volt okuk a panaszkodásra. Negyedik lemezével a Jon Schaffer által vezetett brigád rálépett egy olyan ösvényre, melyen akár igen messzire is jutottak volna. A következő lépés még sikeres volt, hiszen az 1998-ban megjelent Something Wicked This Way Comes talán még elődjénél is jobbra sikeredett (számomra pedig különösen fontos, hiszen ez volt az első CD, amit már a saját fizetésemből vásároltam meg, diákmunkásként), a 2001-es Horror Show-val azonban valami kisiklott. Igazán gyenge lemezt ugyan azóta sem szállított le a mai napig folyamatosan tagcserékkel küzdő zenekar, de nem tudják megszakítás nélkül hozni azt a magas szintet, ami a '90-es évek végén a két stúdiólemezzel, az újrajátszós Days Of Purgatory dupla anyaggal és a zseniális Alive In Athens tripla koncertlemezzel még csont nélkül ment. A jelenlegi torok, Stu Block debütálását jelentő Dystopián ugyan hosszú idő tán újra csúcsformában hallhattuk a zenekart, a legutóbbi Plagues Of Babylon sajnos ismét csak szürkébbre sikeredett, élőben azonban még mindig hasítanak, úgyhogy a decemberi buli mindenkinek erősen ajánlott. Ha pedig sosem tudnak már száz százalékos nagylemezt készíteni, 1996 és 2000 közötti anyagaikkal már így is eleget tettek ahhoz, hogy meghatározó bandaként tartsuk őket számon.

Az Iced Earth december 19-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik az Ensiferum, a Kataklysm és az Unearth társaságában, a Concerto szervezésében. További részletek itt.