Shock!

Az Iced Earthről mindig egy dolog jut eszembe: METAL. Így, csupa nagybetűvel. Semmi sallang, semmi cicoma, csak a végletekig kimunkált fémzene. Persze csak ennyi közel se volna elég az üdvösséghez, de a zenekar agya, Jon Schaffer kiváló dalszerző is, riffelős, szikár, „ironmaidenes" stílusát ezer közül is azonnal felismerni. A csapat másik jellegzetessége, hogy enyhe túlzással úgy járnak rajta keresztül-kasul az énekesek, mint olcsó bordélyházon a kuncsaftok. A legfrissebb távozás a bivalytorkú Matthew Barlow nevéhez fűződik, aki immáron másodszorra szakított társaival. Most, a tizedik lemeznél őt váltja egy ifjú titán, aki metalos körökben nem teljesen ismeretlen személy.

Stu Block a dallamos power/death metalos Into Eternityben szerzett magának nevet pofátlanul széles terjedelmű hangjával. A fickó nem csupán a halfordos magasokhoz ért mesterien, de a magasabb tónusú hörgés és károgás is nagyon megy neki. Épp ezért villanyozott fel a hír, hogy maga Schaffer csapott le rá. Lelki füleimmel aztán már hallani is véltem Block fröcskölő hörgését Schaffer riffelésétől kísérve, és attól kezdve még nagyobb bizakodással tekintettem a készülő lemez elébe. Persze naiv gondolat volt a fenti, hiszen a banda rajongótábora nagyrészt konzervatív metalosokból áll, akik utólag kérdőre is vonták a mestert döntése miatt, aki egy interjúban végül megnyugtatta a felzaklatott rajongókat: nem, az új albumon nem lesz hörgés, nem mentek át death metalba.

Schaffer humorérzékét dicséri, hogy aztán a friss korongot nyitó címadóban Block mégis egy extrém zenében megszokott, eszeveszett hörgéssel nyit. Korábbi infók alapján ezúttal egy marconább lemezre kellett számítani, amelyet ismét egy koncepció fűz egybe, bár ezúttal csak nagyon lazán. A beszélő cím nem hagy egy pillanatnyi kétséget sem a lemez témáját illetően: sötét jövőképekkel terheltek az új Iced Earth dalok, amelyeket hol a hasonló témájú filmek, hol pedig a zenészek saját ötletei festettek komorrá. Mindebben Schaffernek nagy segítségére volt az új énekes, aki a lemezen hallható tíz plusz két dalból tízben társszerzőként működött közre. Mindez, vagyis a The Dark Sagát idéző borongás és a fiatalos hév végig ott lüktet a lemezen.

A már említett nyitódal magasra helyezi a lécet. Felcsapása mintha csak a The Glorious Burdent kívánná továbbfűzni, de aztán berobban Block az extrém süvöltésével, és máris saját ízt kap a lemez. Az új pacsirta nem teketóriázik sokat, mindjárt a debütálásban megvillantja nem lebecsülendő hangterjedelmét. Érdekes egyébként, hogy másik csapatában Block szinte egyáltalán nem használta torkának azt a középtónusú, érces fekvését, ami itteni ténykedését legfőképp jellemzi, és ami sokban hasonlatossá is teszi Barlow-hoz. A dal másik érdekessége, hogy a záró Tragedy And Triumph-al karöltve ezek képviselik Schaffer nagy Something Wicked meséjének folytatását.

Habár a lemez felvételei során készült egyik webes epizódban a főnök arról beszélt, hogy sokat pepecseltek a dalok sorrendjével, én mégis egy kicsit helytelennek tartom, hogy másodikként a lassabb, némileg dagályosabb Anthem következik. Sokat visszavesz a lemez dinamikájából, főleg, hogy az előző két nagyobb ívű és összetettebb albumuk után legtöbben már valami harapósabb, vadabb Iced Earth anyagot vártunk. Máskülönben az Anthemmel sincs nagy gond, jó kis fogós szám, de én inkább az ezt követő, két és fél perces bomba után tettem volna. A Boiling Point ugyanis olyan, mint egy kiéheztetett farkas, amelyik a sokéves rabságából szabadulva, láncait szakítva veti magát zsákmányára. Megy a duplázó, szakítanak a riffek, a tipikus earth-ös férfikórus is a helyén van, Block pedig úgy sikolt, mint Halford vagy épp Ripper a legszebb pillanataiban. Az Anguish Of Youth is kerülhetett volna hátrébb, mert bár ez a tétel is rendkívül fogósra sikeredett, jobban hatna két-két rövid balhorog közé ékelve. Blockot ugyanakkor nem győzöm dicsérni: itt, ebben a szép ívű balladában is nagyokat énekel.

Volt már szó a filmes ihletettségről is. Na, itt kezdődik a mozimatiné: V, Dark City és Equilibrium (a két bónuszdal közül pedig ide sorolandó még a Soylent Green is, de a promó verzión ezekhez sajnos nem volt szerencsém). Az első egy jó kis himnikus darab, a második szimplán a lemez csúcsa, a harmadikkal viszont csak nem sikerült maradéktalanul megbarátkoznom. A trappolással még nem is lenne gond, a maidenes témázgatás már nagyon határeset, de a jellegtelen verze és az erőtlen refrén sem emeli túlzottan a dal élvezeti értékét.

A lemez második felére is jutott a keménykedésből, jön a Days Of Rage: nomen est omen, a Dark Saga legzabolátlanabb pillanataival emlegethető együtt. Utolsó előttiként hangzik el Block saját szerzeménye, az End Of Innocence, amelyet rákkal küzdő édesanyjának írt. Az énekes hangjába rengeteg érzelem szorult, ami érthető is, de a teljes lemezen is érezni bizonyítani akarását és őszinte tiszteletét Schafferék iránt. És végül hátra van még a lemezt záró Tragedy And Triumph, ami olyan, mint egy borús ég alatt megtett út, amelynek végére érve málladozni kezdenek a fekete felhők, felderül az ég... csak valahogy a napsütés marad el.

Először ledöntött, aztán kissé háttérbe szorult, majd utóbb hallgatva megint elismerésre késztetett a Dystopia. Egyelőre úgy tűnik, nem ez a zenekar legjobb alkotása, de nem is olyan, ami miatt Schafferéknek szégyenkezniük kellene. Az év végi listázás szerencsére odébb van még, úgyhogy addig marad a bizalmatlanabb 8 pont.

Az Iced Earth november 24-én Budapesten, a Club 202-ben koncertezik a White Wizzard és a Fury UK társaságában. További információk a Concerto oldalán. Stu Blockkal készített interjúnkat itt olvashatod.