Shock!

Nos, Olaszország ha nem is ontja magából a jobbnál-jobb csapatokat, mint pl. északi rokonaink (Finnországra gondolok), de nem egy klasszis csapat tört már ki Taljánföldről (Rhapsody, Lacuna Coil, Novembre, stb.). Attól tartok, a Juglans Regianak még van mit tanulnia ahhoz, hogy egy kicsit is felnőjenek az említett csapatok mellé.

1992-ben alakult az együttes, és négy demókazetta, valamint rengeteg gitáros csatlakozása/távozása után jelent meg 2002-ben az első igazi anyaguk, amit a honi szaksajtó igencsak méltatott. Nekem sajnos nem volt szerencsém az említett Prisma című CD-hez. De a mostani "Controluce" lemez azért jócskán hagy kívánnivalót maga után. Nekem semmi bajom az olasz nyelvvel, néha még szépnek is találom, de valljuk be őszintén, a heavy metalban leginkább angol nyelvű dalokkal lehet előre jutni - nem is igazán mennek a talján verzék a dalokhoz, én valahogy nem tudtam ráhangolódni. A zene? Elsőre gyengécske. Másodszorra sem dobtam hátast, de felfedeztem néhány pozitívumot: itt-ott felbukkan benne egy-egy progresszív kísérletezés, de ez még kevés.

A nyitó Il Prossimo Errore amolyan doomos, mázsás riffeléssel indít (a Sabbath-féle vonalon), a vokalista gyenge teljesítménye azonban egyből szembe(fülbe-)tűnő.Aztán ritmusváltás után begyorsulnak, de ez tönkre is teszi az addigi bólogatós riffeket, a gitárszóló viszont egész kellemes (engem egy bizonyos Terje Rypdal nevű jazzgitáros számaira emlékeztet). A Magnifica Ossessione középgyors, de nem túlságosan ötletes darab, jó sok torzított gitáros szólórésszel - de legalább addig is mellőzik az éneket... ebben a dalban különösen rosszak a vokáltémák.
A Riflessi-ről is inkább a fenn említett norvég jazzgitáros neve ugrott be, de megint ez a szörnyű ének... talán inkább instrumentális számokat kellett volna felvenni. Ahogyan egy ex-barátnőm is mondta: "Ami nem megy, ne erőltessük".

Az Il Vinto című darab még tetszene is, de tizenegy percen át?! Nem, azért annyira nem jó, hogy ilyen hosszan nyújtsák. Pedig van benne némi bluesos feeling, progresszívbe hajló gitárszóló, autós cd-be való gyorsabb témák, szóval nem egy unalmas dal - de persze nem kell itt az Opeth-féle komplexitásra gondolni... A L'Ultimo Respiro tételről a korai Black Sabbath/LedZep ugrottak be, de az ének ezt a cseppnyi örömömet is tönkrevágta. A záró Quel Che Sembra... kellemes akusztikus bevezetéssel indul, aztán egy teljesen igénytelen, átlagos altatódalba vált át.

Egy jobb énekessel és picit karakteresebb számokkal többre lennének érdemesek.