Shock!

Az egykori Monarchia kedvezőbb makrogazdasági mutatókkal rendelkező feléből származik a hazánkban jobbára ismeretlen (bár a Szigeten már fellépett) Julia, mely elnevezés nem egy női énekest takar, hanem egy négy tagú csapatot. A banda 2000-ben látta meg a bécsi napvilágot, és azóta 2 EP-t (Anti Depression Air Condition, Put To Sleep), valamint egy nagylemezt (a 2004-es Songs About Decay) tudnak felmutatni.

A nagylemezt elég rendesen meg is turnéztatták egy harminc állomásos európai körút során. Ebből is látszik, hogy a srácok érvényesülését olyan menedzsment segíti, amiért a kezdő zenekarok hosszú, magányos éjszakákat imádkoznak végig. De még inkább erre utal az a tény, hogy a 2005-ös jéghoki VB hivatalos dala az akkor még mindig csak egylemezes, alig ismert csapat Beautiful című száma lett, amit el is nyomhattak a Stadthalléban a megnyitón. Azt pedig kb. 150 ország tévécsatornája közvetítette, úgyhogy pár millióan biztos ismernek legalább egy Julia számot, még ha nem is tudnak róla. (Én sem tudtam.) És most itt az új lemez, a fiúk pedig (talán) a nemzetközi siker kapuján kopogtatnak. De vajon megérdemelt-e mindez?

A körítés az hót profi, de hát ezt az Universalnál nem is lehet máshogy csinálni: szép kiállítású CD, egységes koncepció, 24 oldalas booklet, rajta valamennyi szöveg, meg képek, a korongon a 14 szám mellett ott figyel egy videoklip (Technology) is, így kell ezt csinálni, na. Csak hát a zene, az itten a lényeg! Az pedig gyenge. Vagyis inkább unalmas, semmitmondó. Ráadásul kilométerekről üvölt róla, hogy az agymosott, folyamatos muzikális mérgezésnek kitett MTV-generációnak készült. A 40 másodperces zongorás intro (hány ezerszer hallottunk már ilyet, és hány százezerszer fogunk még ezt követően is?) után jön a szám, aminek a feladata, hogy eladja a lemezt: a Technology, aminek a klipje pont olyan, mint a szám maga: lendületes, bár elég limonádé-módon dallamos, semmiről sem szól, kicsit ciki, de nem baj, a 16-17 éves kiscsajoknak jó lesz. Ők majd nedves szemekkel és még nedvesebb bugyival fogják énekelni, hogy "I've got technology under my chest/So would you try to fix it". Legalábbis valami ilyesmi lehetett az eredeti terv, aztán vagy bejön, vagy sem.

Ugyanezt a megjegyezhetetlen vonalat viszi tovább, csak egyre csökkenő minőségben a Vaseline és az Everlasting. Aztán a Give It A Try meg az Optimistic egy hangyafasznyival energikusabbak, de hát ezek meg olyan egyszerűek, mintha a korai Green Day vagy Offspring írta volna őket. Tudom én persze, hogy hogyan is hívják ezt: pop-punk, de hát már maga az elnevezés is oximoron, másrészt pedig az arány is 80-20 % a pop javára. Mi is kell még egy lemezre? Úgy van: egy ballada, vagy legalábbis egy szép, zongorával-vonósokkal díszített darab, hogy legyen mire nagy szerelmetesen összebújni a pároknak. Itt is van: Superficial névre hallgat.

Olyan tétel azonban, amit az én fülem, de még inkább gyomrom is befogad, viszont alig-alig bukkan fel - még leginkább a pattogó basszusú A Kiss For A Killer, vagy a keménykötésűbb refrénnel bíró, és a zárásban kétlábdobot imitáló Turnaround ilyen. Meg a Sleepwalk, amiben végre rendesen hallom döngetni a gitárt. Ezen hangszer ugyanis a lemezen általában maximum akkorát harap, mint egy nyolcvanéves, műfogsoros kisnyugdíjas a vajas kiflibe. Viszont a záró Nothing (Really Changed My World) refrénje egész egyszerűen idegesítően buta, ide is másolom: "We are the unwanted children/ Oh yes, we/ Oh yes, we are, we are!". Ááááá!

Az a legnagyobb baj, hogy ezek az arcok biztos, hogy tudnának jobbat is, hiszen sem a zenészek teljesítményével, sem pedig Matthias hangjával nincs különösebb gond. (Ez utóbbi mondjuk nekem kicsit nyafka, de hát ez teljesen szubjektív.) A hangzás is nagyon rendben van, meg van itt minden csinálva rendesen, egyszerűen csak bántóan bűzlik az egészről, hogy a mielőbbi siker elérése a cél, semmi más. Pláne, hogy a vége felé teljesen átmennek olyan tucatpopba, mint amiket az idióta amerikai/német tinivígjátékok alatt szoktak letömködni az ember torkán (Crash Test Youth, Medication Time). Lehet, hogy Julcsiéknak tényleg sikerül befutniuk ezzel az anyaggal, de én ugyan biztos nem fogom bánni, ha mégsem. Bocs, fiúk!