Vannak zenekarok, amelyeknek stílusát nagyon nagymértékben befolyásolja fő dalszerzőik egyedi stílusérzéke, kiforrott egyéni látásmódja és munkamódszere, s ha valakikre rá lehet mondani, hogy semmihez sem hasonlítható formulákban alkotnak, akkor Kerry Livgren és Steve Walsh nevét mindenképpen meg kell említenünk. A klasszikus Kansas két oszlopos tagja, a csapat legtermékenyebb korszakának meghatározó egyéniségei azonban sajnos mára végérvényesen búcsút intettek az aktív zenélésnek. A jelenlegi felállásban csupán két őstag, a dobosfenomén Phil Ehart és a szólógitáros Richard Williams képviselteti magát.
Mindenki maga döntse el, mennyire van értelme ezt a csapatot Kansas névvel illetni, én a magam részéről nem tulajdonítok nagy jelentőséget a dolognak, hiszen azzal valószínűleg mindenki tisztában van, hogy a klasszikus éra hangulatát és felállását kábé senki nem tudja újrateremteni. A régi tagok „pótlására" alkalmazott zenészek pedig – ha nem is akkora dalszerzők, mint elődeik – minden tekintetben vérprofi muzsikusok, nem beszélve Billy Greer basszerről, aki már háromszor (!) hosszabb időt töltött ebben a zenekarban, mint Kerry Livgren. A négy évvel ezelőtti, nagy visszatérő albumot is teljesen új felállás rögzítette Ronnie Platt énekessel, Zak Rizvi gitárossal, David Manion billentyűssel (akit azóta Tom Brislin váltott le) és a szintén veterán David Ragsdale hegedűssel, ami még igazi csapatmunka volt. Bár én az „igazit" inkább zárójelbe tenném, ugyanis a The Prelude Implicit korrekt, de nem túlságosan kiemelkedő dalainál egyértelműen érezhető volt, hogy messze nem működött úgy az összhang, mint elvárható lett volna.
Jó hír, hogy e gyenge pontot valószínűleg a csapat is megérezhette, mert a dalszerzést ezúttal szinte teljes egészében ráhagyták Rizvire és Brislinre, akik első hallásra olyan benyomást keltenek, mintha feljebb léptek volna egy szintet, de ne ugorjunk annyira előre. Platt csupán két nótát jegyez, de a korához képest meglepően jó formában lévő frontember még talán több szerepet kapott most, mint az előző anyagon. Ha nem is lehet őt Steve Walsh-hoz hasonlítani, Greerrel kiegészülve nagyon kellemes színfoltot jelent a jelenlegi Kansasben, s biztos vagyok benne: ha nem ismernénk felülmúlhatatlan elődjét, önmagában is sokkal nagyobb elismerést vívhatna ki magának, mert a hangja tényleg nagyon ott van.
S akkor beszéljünk magáról a stílusról, amit a zenekar képvisel, és ami bármilyen hihetetlen, de még a mai eldurvult mezőnyben is meglehetősen ritka kincs. Persze sokan művelik a progresszív rocknak ezt az AOR-ral is keveredő műfaját, azonban kevesen képesek olyan minőségben és ízlésesen megfogalmazni, ahogyan Williamsék teszik. A megszólalásról pedig már az első pillanatokban is lerí, hogy nem házi körülmények között rögzítették, de hát ilyesmiben ez a csapat mindig is élen járt! Nem is nagyon emlékszem, mikor hallottam utoljára ebben a műfajban ennyire egységes, kellemesen meleg tónusokkal megszólaló mélyeket és gitárokat, amelyek alatt Ehart dobjai is VÉGRE száz százalékosan élőben és természetesen szólnak. Utóbbiak miatt nyilván érdemes a szokásosnál nagyobb hangerőn tesztelgetni a lemezt, de érzésem szerint maguk a nóták nem biztos, hogy ki fogják állni az idő vasfogát, bármennyire ragadósak már az első körben is. A múlt csúcskategóriás zenei teljesítményeihez hasonlítani őket pedig még akkor is nonszensz, ha azt maga a dobos bocsátotta előre nekünk a megjelenésük előtt.
S nemcsak azért vagyok mégis kénytelen előrángatni az elcsépelt régen minden jobb volt mantrát, mert régen tényleg kanosabb volt az a bizonyos sas, hanem mert egész egyszerűen ez a csapat ezekkel a dalokkal már képtelen úgy magához láncolni, nincs meg bennük az a vonzerő és az a progresszivitás, amitől a mai napig is csak a padlót meg a fejemet fogom a klasszikus albumok hallatán. Egyszerűen „csak" jók. Kitűnő muzsikusok kellemes hallgatnivalója ez a lemez, de az égvilágon semmivel sem több. Nyilván a hangulat sem lehet már ugyanaz, mint régen, és hiába is hallgatom az olyan klassz nótákat, mint amilyen az Animals On The Roof, a szépséges melódiákkal operáló Memories Down The Line, az enyhén Asia-ízű Circus Of Illusion vagy a Brislin által előadott The Song The River Sang, kizártnak tartom, hogy hosszabb távon is elő fogom őket venni. Egyedül talán a többihez képest is bika megszólalást kapott Throwing Mountainshez fogok gyakran visszatérni, mert ez valóban nagyon ott van, és ha csak egy pillanatra is, de megidézi azt a bizonyos bizsergető érzést. Hiába is motoszkál bennem folyton a gondolat, hogy még ennél is mennyivel jobb lenne, ha Steve Walsh és Robby Steinhardt hangjával hallanám...
Hogy őszinte legyek, nem vártam erősebb anyagot az előzőnél, és ezen elvárásaim nagyjából meg is valósultak a The Absence Of Presence-en, amelyből az összeesküvés-elméletek gyártói talán egy kis önkritikát is kiolvashatnak, ha megfelelően értelmezik a címet.
