Shock!

Teljesen meglepett, amikor – némi fáziskéséssel – megtudtam, hogy a semmiből beesett a King Hobo kettes rajtszámú nagylemeze. Nem is csak azért, merthogy már jó tizenegy év eltelt a debütálás óta, hanem mert ez a formáció tényleg egyszeri történetnek tűnt. Ja, hogy mi is az a King Hobo? Hát Per Wiberg (Kamchatka, Spiritual Beggars, Candlemass, Opeth, meg még vagy ezer másik banda) és a Clutch-dobos Jean-Paul Gaster összeborulása, amihez bevették a szintén Kamchatkában bizonyító Thomas Juneor Andersson énekes/gitárost. (Plusz az első lemezen még Ulf Rockis Ivarsson is szerepelt, de mára ő már lemorzsolódott.)

Aki ismeri a felsorolt zenekarokat, tökéletesen el tudja képzelni a Hobokirály muzsikáját is. Úgy van, '60-as, '70-es évekbeli ősrock, rengeteg bluessal, sok funkkal és csipetnyi jazzes beütéssel. Ami a tagok anyazenekarai közül bizony sokkal jobban hajaz a Kamchatkára, mint Jean-Paul bandájára, de nincs ezzel gond egy szál se, szeretem én a 'chatkát is. (Tényleg, azoknak is volt új lemeze tavaly, kéne írni arról is.) Mondjuk, a nyitó Hobo Ride pont egy energikusabb, Clutch-ízű tétel, és mint ilyen, remek felütés, még ha dinamikai szempontból kicsit becsapós is. Mert a lemez egészére sokkal jellemzőbbek lesznek az olyan dalok, mint a kettes, egy fokkal már lassabb, orgonával megtámogatott Dragon"s Tail, pláne a fúvósokkal és remek gitárszólóval beröffenő King Blues, ami vitán felül az egyik legjobb blues rock tétel, amit mostanában hallottam.

De valahogy jobban is állnak a csapatnak az olyan finomabb, ellazultabb darabok, mint mondjuk az instrumentális, tengerzúgással-sirályokkal utaztató címadó, pláne a lemez fájdalmasan szép slágere, a How Come We're Blind. A banda energikusabb oldalát mindeközben a kolompos Good Stuff, a Clutch Beale Street / Strange Cousins időszakát megidéző Move To The City, vagy a Listen Here jelenti, ami viszont tutira Wiberg szerzeménye, mert törzskönyvezett Spiritual Beggars. És csak a végére marad a csemege: a két részből álló Twilight Harvest, ami egy remek refrénnel felvértezett zsíros-jammelős levezetés. És ezzel vége is lenne az alig negyvenperces lemeznek, ha nem lenne még a digitális formátum bónusza, a New Or-sa-leans, amiben aztán tényleg elengedik magukat a fiúk: instrumentális, jazzes kis örömzene ez, olyan gitárjátékkal, amitől kicsordul az ember szeméből a könny.

Talán nem is akar több lenni a King Hobo, mint egy laza projektecske, amely évtizedenként kiad egy-egy lemezt is, de az az igazság, hogy ilyen kaliberű zenészektől még a laza kis ujjgyakorlatokat is élvezet hallgatni. És igazából csak a legkevésbé ismert fazont, Juneor Anderssont emelném ki, aki egyszerűen zseniálisan játszik (amúgy a Kamchatkában dettó). Minden egyes tételbe olyan gitárszólót csempészett, hogy azok szó szerint megszólalnak. Így aztán semmi igazán különlegeset nem tartalmaz ugyan a Mauga, de valami iszonyatosan jólesik hallgatni.