Shock!

Borító: Derek Riggs. Finnvox stúdió. Szólóalbum - de minek? Nagyjából ennyi a történet. Egyszerre közli velünk az anyag igényes terítését - és többé-kevésbé annak a tényét, hogy enélkül is túléltük volna a nyarat. Rendben, a zene nem tiszta Strato, ezt el kell ismerni, noha dallamos, gyors, dinamikus.

Ám az egyszeri ember azt gondolná, ha egy énekes ad ki mellékvágányon futó produkciót, azt azért teszi, mert valami egészen más világban, stílusban szeretné kipróbálni magát. Itt nem erről van szó. Timo csupa-csupa olyasmit énekel, amit elénekelt már nekünk számtalan alkalommal. Semmi kihívás, semmi formabontás. Mielőtt a kedves Strato fanok elcsüggednének, azért kinyilvánítom: jó kis album ez, ha nem ebből a szemszögből vizslatjuk. A muzsika színvonalas és állat mód szól.

Kötelező intro keleties hangulatkeltéssel. A Travel Through Time gyors, szigorú hangvételű nyitónóta. Az ezt követő Beginning egy fokkal nyugisabb ugyan, de bátran ráférne bármelyik sorlemezre. A Lord of Eternity folytatja a kellemes, könnyen emészthető vonalat. Timo jókat sikoltozik, nekünk bólogat a fejünk, mint annak a rendje. A dallam magasan, éterin szárnyal. A Knowledge and Wisdom visszahozza a kezdeti sebességmániát és energiát. Teljes erőbedobással pörögnek a srácok, minden eszményien vérbő és eleven - isteni Strato nóta lehetett volna belőle! A középtempós Battle of the Gods alatt kifújhatjuk magunkat egy kicsit. Fülbekúszó melódia, szinti-szólóval tarkítva. A Beauty has Come - természetesen - szerelmetes édelgés. Hát, nem egy Season of Change, de olyat nem is lehet minden sarkon kiguberálni a burgeres dobozok közül... Frissiben elhagyott, vérző szívű fiúk s leányok csak tekintélyes mennyiségű orrkendővel felszerelkezve hallgassák. A Vizier aztán bekeményít, de nem kispályás szinten. Ezt a gityóhangzást már komálom! Zúzás, a nagy könyvben megírtak szerint. Király nóta, iszonyat virga szólóval - az album legkeményebb pontja. Chosen by Re. Úgy látszik, manapság többen fordulnak az istenségek felé (bár a Star One esetében a hasonszőrű téma The Eye of Ra címmel vetődött fel). Komótos kezdés után beletaposunk a gázba és csak úgy tépünk keresztül a sivatagon a príma kis terepjárónkkal, hajunkat hátrafújja a forró, trópusi szél, mi pedig lehunyt szemmel, transzban lebegve headbangelünk az anyósülésen...

A címadó szerzemény, melyben rendületlenül várjuk a hajnalt (Waiting for the Dawn), még csak nem is a legütősebb dalok egyike. Persze kellemes, meg minden, de valójában a se íze-se bűze kategória képviselője. Afféle egyszerűbb, szamárszürke darab: vízfejű gyerkőc az újszülött osztályon. Az Arise közben folyton Arjen Lucassen jár a fejemben, hallva a Hammond-ízű szinti játékot, mely annyira jellemző a muzsikájára... Amúgy ez a nóta sem emelkedik ki az égvilágon semmivel. A végső, Movement of the Nile című kis pilincka pedig rövid, akusztikus lezárása az albumnak egy nagyszerű, tömör kórussal aládúcolva.

Nos, ha Timónak ez volt a vágya, hát teljesült. Őszintén remélem, hogy a csapatban ténykedő Gas Lipstick cimbora nagyon fülelt és ragadt rá némi zenei erény a felvételek során, melyet továbbadhat aztán az otthoni próbák során a HIM tagságának is...