Bevallom, a debüt környékén nagyon túllihegettnek éreztem a Kvelertakot. Szó se róla, nekem is tetszett a zenéjük, de a körülöttük kerekedő hipszterhájp annyira taszított, hogy nem igazán haverkodtunk össze. Aztán persze enyhült a jelenség, elmaradtak az „ez a legfantasztikusabb dolog a szeletelt kenyér feltalálása óta" dumák a hátországból, és az én zsigeri ellenállásom is tovatűnt. Főleg, hogy a csapat később is jó lemezeket készített. Ugyanakkor nálam ezen a téren is az énekescsere és a legutóbbi Splid jelentette a választóvonalat. Stílusmódosítást Ivar Nikolaisen érkezésével sem eszközöltek, de kicsit minden banda megváltozik ilyenkor, náluk sem történt ez másként.
E változás lényege persze nehezen ragadható tökön, hiszen a norvégok az elejétől kezdve olyan sajátos elegyet toltak punk'n'rollból, black metalból meg szégyentelen, klasszikus arénarockból, hogy annak bármilyen lényegi buherálása a Kvelertak alapkarakterét veszélyeztetné. Inkább az összetevők aránya módosult felszínesen hallgatva alig érzékelhető mértékben. A mostani Kvelertakban kevesebb a black metal és több az arénarock, ami nálam nem feltétlenül hátrány, főleg, hogy ennek köszönhetően minden korábbinál fogósabbak. Igen, ha nagyon szeretnéd, úgy is mondhatjuk, hogy kommerszebb az Endlingen hallható zene, mint amit a 2010-es évek elején nyomtak, de ezzel még mindig nem árultunk el semmit. Ezek a dalok így is maximum az e téren zárványnak is nyugodtan tekinthető észak-európai országokban férnek majd be a rádiókba vagy akárhová...
A zseniális baglyos borítóba csomagolt Endling ezt leszámítva nem hoz nagy változásokat, ugyanakkor a Splidre módosított recept alapján valahogy még jobban összefőtt a kotyvalék, még ízletesebb, még szívesebben kérsz belőle repetát. Már a nyitó Krøterveg Te Helvete kifejtős-komótos felvezetése is visszarepít a '70-es évekbe, hogy aztán a következő 51 percben végigjárjuk a banda komplett skáláját. És ahogy írtam, az összhatás bármikor felismerhető, de azért mondjuk a Skoggangr tényleg egészen meglepően nyílt és roppant kreatívan Kvelertakba oltott Queen- és Thin Lizzy-hatásai ebben a formában biztosan nem fértek volna fel az első albumokra. Egyértelműen ezzel a hat perc fölötti darabbal merészkednek a legmesszebbre, a legfogósabb meg talán a címadó tétel lett, ahol a bontogatós refrén napokig pattog ide-oda a koponyádban, nem lehet mit kezdeni vele.
A nyersebb nóták közül nálam nagy favorit a Fedrekult szennyes, romlott crust/black/hard rock elegye (a refrén amúgy itt is valami egészen briliáns módon ragad), de imádnivaló a Paranoia 297 csuklóból kivakart, egyértelműen a Stoogestól eredeztethető mocsokhányása is. A kalapálós Svart Septemberben már inkább a White Stripes meg a Hives kísért, de a mézédes gitárokkal és Nikolaisen bömbölésével ezt is sikerül a saját ösvényen tartaniuk. Komoly figyelmet érdemel a záró Morild is, ahol nagyon egyértelműen visszaköszönnek a banda '70-es évekbeli progos hatásai, de közben a vérhányós-részeg-dekadens jelleg is mindvégig csorbítatlan marad. A refrén szimpla tiszta dallamai megint maximálisan odevernek, a nagyon éneklős finálé pedig egyenesen katartikus magasságokba emel.
Rendkívül szórakoztató, a csapat keretein belül igen változatos és jó dalokkal telepakolt lemez lett az Endling, nálam az év egyik legerősebb dolgozata, sőt, egyértelműen ez az albumuk tetszik eddig a legjobban. Szívesen megnézném őket élőben is ezekkel a számokkal a tarsolyukban egy fülledt klubbulin. Ja, és mondtam már, hogy a baglyos borító zseniális?
Hozzászólások
Nekem a debüt mellett (amiben a legtöbb volt a black metal) a megadallamos Nattesferd jött még be, ezt most egyértelműen ahhoz érzem közelebb, de önmagában nem emiatt tetszik.
Sztem a Kvelertaknál még mindig az a legszerethetőbb , h van egy elemi pofátlanság a zenéjükben, ahogy stílusokat ütköztetnek, és ez itt is kiad pár nagyon fasza pillanatot, érdekes módon nekem pont a kritika által külön nem említett Likvoke (micsoda riff) és a black metalba oltott country Døgeniktens Kvad adja a legjobban.
Ami negatvum h sztem kicsit pár helyen túlhúzzák a dalokat, pl. a nyitószám nekem simán csak unalmas, de van még pár olyan hely, ahol inkább kiadta volna ha azt az utolsó két kört már nem játsszák fel.
Összességében stabil 8/10, nem basz oda akkorát, mint az első lemez, de nem is ez a célja. Szívesen mennék koncertre.
( Aki nem tudná, nagyon sokféle norvég dialektus létezik (szóban és írásban egyaránt) attól függően, hogy az ország melyik területén vagyunk. Csak az a különbség Magyarországhoz képest, hogy míg nálunk a vidéki akcentus "ciki, bunkó paraszt", addig a norvégok büszkék arra, hogy egy adott terület nyelvjárását használják. Hátrány: Egymást is nehezen értik sokszor. :D )