A korongon található fotók alapján bizonyosak lehetünk benne: a taljánokat ezúttal a Fashion TV szponzorálja, az új trend pedig: bőrnaci és kényszerzubi. De ez nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy ők már valószínűleg szembesültek saját, nem túl bizalomgerjesztő CD-borítójukkal...
A labirintikus ötök ezúttal sem tagadják meg önmagukat. Mérsékelten progresszívek, melodikusak, elég igényesek és jól is szólnak. A képek alapján tutira vehető Roberto Tiranti abbéli hite, hogy ő tojta a spanyolnáthát, ami csupán azért mókás, mert a teljesítményében nincs rendkívüli. Kicsit nyávogós, de azért elfogadhatónak minősíthető. (Persze az ilyen képeket senki sem veszi komolyan...)
Egyebek mellett a címadó nótának is csupán a csonkított verzióját találjuk meg a korongon. Ez divatos szokás manapság, néhány dalba szívesen nyirbálnak bele az elkövetők, tán azért, hogy idegesítsék a hallgatókat, tán ezáltal próbálják a későbbiekben növelni az eladott példányszámot még öttel... Ha fanatikus lennék, akár be is válhatna a dolog, de szerencsére beérem a rövidített változatokkal is.
Nem találok nagyot puffanó nótákat az albumon, pedig meglestem elől-hátul, kívül-bévül. Apróbb kellemek azért akadnak, pl. a nyitó L.Y.A.F.H. (ami kb. olyasminek hallik, mint light years away from here), vagy a kissé szigorúbb tónusú Deserter, ill. Face and Pay. Dramatikus légkört áraszt a Malcolm Grey című fél-ballada. A véres kezű illetőről akkor tudnék bővebbet, ha ismerném a történetet - ami vélhetően van, a sok mellékzörejből ítélve...
Mindettől azonban végső soron szamárszürkének és felejthetőnek tűnik ez a csomag. Sehol egy olyan dal, ami valamiért megtapadna... Ennyi melóval jobbat is világra segíthettek volna. (Bár lehet, a sok jóság mind ott lapul a lecsippentett részekben, de ezt azért kétlem...)
