Shock!

Édes Leandránk egy csodagyerek. A promó lemezhez csatolt kiadói PR szöveg legalábbis valami ilyesmit próbál elhitetni a nyári napsütéstől kisimult idegzetű zenekedvelővel. Az érintett hölgy Fehéroroszországban kezdte zenei pályafutását, egész pontosan hat éves korában. Aztán kilenc évesen már a zeneakadémiát látogatta, később pedig Németországba költözött, ahol ugyebár mégiscsak több a lehetősége egy zongorista lánynak, aki azonban a fémesebb zenéktől sem ódzkodik.

Persze ne várjunk az aranyos Leandránktól egy negyven perces vérhányással kísért B+B – Bathory és Beethoven – képletű, klasszikus black metalt, inkább a gót/ambient vonal a meghatározó, itt-ott némi trip-hop felhanggal.

Kis Leandránk egyébként megfordult már gót rock együttesben is, szólólemezén azonban mindebből szinte csak a hangulati világ maradt meg, az is elég halovány minőségben. Hagyományos zongora, szintetizátor, nagy ritkán pedig némi torzított gitár is felhangzik, persze csak azért, hogy a metalra szakosodott újságírók is kötelességüknek érezhessék, hogy foglalkozzanak az alkotással. Pedig enélkül is boldogan ellenék, de komolyan. A majd' egy órás anyag számomra nemhogy semmitmondó, de még idegesítő is. Kezdve a szegényes szintetizátorhangzástól és a gyengébb gót remekeket idéző hangulatiságtól egészen ennivaló Leandránk színtelen, popos és szerény hangjáig semmi kiemelkedőt nem találni ezen az albumon. Vagy mégis: a lemez hangzása tiszta, de feltételezem ezért meg nem drága Leandránk a felelős.

Ami viszont végképp érthetetlen számomra, az az anyag zenei minősége. Az egy dolog, hogy feketehajú tüneményünk gyakorlatilag nulla dalírói vénával rendelkezik - igen, olyan sokkal -, mert nemcsak hogy fantáziátlanok és arctalanok a szerzeményei de még ambient szinten is gyengék; hiába, sablonos samplerek ötlettelen ismételgetésétől még nem fog az ember háta borsódzni, legalábbis nem pozitív értelemben. De ami még ennél is nagyobb rejtély számomra, az a lemezen halható igen szerény minőségű zongorajáték. Nem tudom, ki hogy van vele, de én egy olyan „zenésztől", aki már zeneakadémiára járt kisiskolás korában is, biza, ennél többet várnék. Vagy a kis naiv Leandránk netán azt hitte, hogy van olyan fenségesen simogató a hangja, amivel lekötheti a hallgatót ötvenöt percen keresztül? Hát nem.