Shock!

Howard Jones és Francesco Artusato nagyon jó irányba indult el a Devil You Know-ból lett Light The Torch első albumával, a 2018-as Revivallal, és ezen a csapáson folytatják a kettes nagylemezzel is. Vagyis a recept nem változott: a két főember múltja a zene gyökereit tekintve továbbra is tisztán kitapintható a végeredményen, viszont a zene ízesebb, klisémentesebb a közös kezdeteknél. Kicsit sajnálom, hogy az utóbbi évek nem kedveztek a normális zenekari építkezésnek, mert ezekkel az arcokkal és ezekkel a dalokkal ennek a bandának már jóval előrébb kellene tartania.

Az első lemezhez képest egyébként nincsenek nagy változások, inkább csak természetesen haladnak előre, még bátrabban fedezik fel a saját stílusukat. Ott van például a You Will Be The Death Of Me egyértelmű és elsőszámú húzódalának tűnő Wilting In The Light, amely hagyományos rockosságával, elektro-fűszereivel valószínűleg még az előző albumra sem fért volna fel ebben a formában, itt azonban már nem restek e köré építkezni. Ebből a dalból akár még komolyabb durranás is lehetne az amerikai rockrádiókban, mert minden adott hozzá.

Ugyanígy egyből beül a fülbe az óóóó-zós kórussal ellátott Let Me Fall Apart vagy a nagyívű Become The Martyr is. Utóbbiban a banda legmelodikusabb oldalát villantják fel, az énekdallamok, mondanom sem kell, szívfacsaróak, és lehet, hogy hallottunk már HoJótól ilyesmiket bőven, annyira természetes érzéke van hozzájuk, amivel kilóra megvesz egyből. A Death Of Me-ben pedig még magához képest is egészen gigásziakat énekel. Nem kérdés, hogy ő itt a főszereplő, de hát hülyék lennének nem kihasználni a képességeit: baromi jó, hogy ha már egy átlagon felüli énekes köré épül a koncepció, akkor az a bizonyos átlagon felüli énekes javarészt tényleg énekel is a dalokban az unalomig koptatott ordít-dalol-ordít-dalol klisék helyett. Hallgasd csak meg a melankolikus-elvágyódós-romantikus, de azért kellően pattogós Come Back To The Quicksandet, tényleg igazi őstehetség a fickó, nem tudom nem imádni, amit művel.

Akadnak persze brutálisabb oldalról közelítő dalok is a termésben, de ezeket is sikerült fogóssá, karakteressé varázsolni: így például a verzékben torokszaggató üvöltésekkel operáló Living With A Ghost refrénileg az egyik legerősebb az egész lemezen, a Denying The Sin pedig kevésbé nyilvánvaló gitártémáival tarol. Az pedig kimondottan érdekes véletlen, hogy zárásnak ugyanúgy Terence Trent D'Arby Sign Your Name-jének feldolgozását nyomják, mint tette azt Burton C. Bell is a legutóbbi Ascension Of The Watchersen – csak éppen itt van hozzá egy énekes is... Ezzel együtt sem mondanám, hogy ez a kedvencem az albumról, az eredeti nóta túlságosan markáns és erős ahhoz, hogy sokat lehessen hozzátenni, de ízlésesen nyúltak hozzá, ehhez nem fér kétség.

Nagyon szívesen hallgatom ezt a lemezt az utóbbi pár hónapban, nem is untam még rá, ám három tényező miatt nem adok magasabb pontszámot. Az egyik a kissé túldigitalizált sound, ami önmagában véve nem rossz, de szerintem jobban állna nekik az egy fokkal természetesebb, zsigeribb megszólalás. A második, hogy összességében azért elég homogén a cucc, ami szintén nem feltétlenül baj, de biztos akadnak majd, akiknek sok lesz egyvégtében 43 percnyi Howard-szívszaggatás. A harmadik pedig, hogy nekem még mindig kevés a szóló az aranykezű Artusatótól, egész nyugodtan engedhetnének neki ennél nagyobb teret, simán be tudná tölteni.

De összességében ez egy kiváló album így is, ajánlom, ha eddig kimaradt volna.