Shock!

Nem tegnap jelent meg a Burton C. Bell és John Bechdel nevével fémjelzett Ascension Of The Watchers első nagylemeze, és noha tizenkét évvel ezelőtt én írtam róla, csak halvány hangulati emlékeim maradtak, milyen volt a Numinosum – elő is kellett szednem ehhez a recenzióhoz, hogy kissé felfrissítsem a memóriámat. Gyanítom, újabb tizenkét év elteltével az Apocryphából sem marad majd meg sokkal több, mert noha a lemez távolról sem rossz, azért elég nagy biztonsággal ki merem jelenteni: sem a világot nem fogja kiforgatni a sarkaiból, sem komoly személyes kedvenccé nem válik majd.

Gyökeresen más helyzetben érkezett ez a lemez, mint elődje. A Numinosum egy olyan időszakban jött ki, amikor a Fear Factory aktuális, Dino-mentes változata határozottan működőképesnek tűnt, vagyis teljes joggal csak és kizárólag side-projektként tekintettünk erre a formációra. Ehhez képest Burton egy, a tagok és ex-tagok pereskedése miatt kényszerszünetre vonult, évek óta inaktív csapat ex-frontembereként írta és rögzítette az új anyagot, amelynek megjelenésével párhuzamosan ki is lépett a Fear Factoryből, és deklarálta: innentől ez a fő csapásirány. Hosszabb távon azért akadnak kétségeim ezzel kapcsolatban, főleg, ha igaz, amit az énekes mond, és tényleg eléggé padlóra küldte anyagilag a jogi csatározás, ebből a bandából ugyanis aligha fog megélni, főleg nem a ki tudja még, meddig húzódó turnémentes korban.

Az Ascension Of The Watchers az első albumon is amolyan lebegős, darkos elemekkel átszőtt hangulatzenét nyomott, a stílus pedig nem változott. A Numinosumhoz képest kétségtelenül előrelépést jelent az erőteljesebb, szebb, tisztább, egyszerűen megfogalmazva jobb hangzás, maga a zene azonban egészen hasonló maradt: a '80-as évek első felének new wave-es és dark rockos mestereinek munkásságából indul ki a Jayce Lewis dobossal kiegészült trió. Burtonről persze mindig is tudni lehetett, hogy leginkább ide nyúlnak vissza a gyökerei, szóval ebben semmi meglepő nincs. Mint ahogy abban sincs, hogy az ének sajnos nem túl acélos – ez már a Numinosumra is igaz volt, azóta meg ugye az a kevés hang is elment, ami volt. Díjazom, hogy nem editálták szarrá a stúdióban Burt sávjait, mert így természetesebb a végeredmény, és ehhez a muzsikához nem is illene más. Viszont ezáltal óhatatlanul is számos hamisság, bizonytalanság csúszott be, nem is beszélve a minden korábbinál több ál-dallamról. Azokról az énektémákról beszélek, amelyekről elsőre úgy tűnik, mintha igazi melódiákat virítana Bell mester, de odafigyelve kiderül: szó sincs ilyesmiről, csak úgy tesz, mintha. Ez sem újdonság nála, maximum a kamumennyiség feltűnő.

Ha konkrét párhuzamokkal kell érzékeltetnem a zene stílusát, olyan nevekkel dobálóznék, mint a Killing Joke, a Joy Division, a korai The Cure, kisebb mértékben a Fields Of The Nephilim és társaik. Vagyis zúzda, kétlábdobokhoz passzintott death/groove-riffelésre – vagy akármilyen riffelésre – itt senki se számítson, sokkal inkább hömpölygős, utaztatós hangulatzenéről beszélünk. Ez önmagában nem hangzik rosszul, de a Numinosum hibái sajnos itt is kiütköznek: a dalok nem túl különlegesek, és mivel 64 perces a lemez öt-hatperces átlag játékidejű számokkal, már a közepére is menthetetlenül szétfolyik a cucc. Akad pár pörgősebb pillanat – a nyitó Ghost Heart például helyből ilyen –, néhány meggyőzőbb szám is akad – a Key To The Cosmos a lemez legerősebb dallamait hozza, az utána következő Balls Of Perditionnel együtt szerintem ez jelenti a csúcspontot –, de különösebben érdekfeszítő történésekről azért nem számolhatok be. És ha már Burt némiképp meglepő húzással épp a Sign Your Name-et választotta feldolgozásnak, nem leszek elég jó fej ahhoz, hogy ne jegyezzem meg: Terence Trent D'Arby '87-es popslágere dalként messze magasan kiemelkedik a sajátok közül. Nem is rossz ez a változat, csak hát a hangszálak sajnos tényleg megkoptak, és teljesen feleslegesen erre is ráhúztak plusz két percet az eredetihez képest.

Rendszerben van ez a lemez, még csak azt sem mondanám, hogy nincs hangulata, mert van, nincs okom megkérdőjelezni a zene személyességét, érzelmi tartalmát sem, de éppúgy nem hallok semmi kiemelkedőt rajta, mint elődjén sem. Utóbbinál talán egy hajszálnyival egységesebb, kerekebb a végeredmény, de még ezen a téren sincs lényeges differencia. Mai fejjel legalább eggyel túlpontoztam a Numinosumot, képzeletben ott is kéretik levonni egyet az akkori érdemjegyből, és nálam összességében az Apocrypha sem ér többet egy hatosnál. Nem rossz, meg lehet hallgatni, de ennyi.