Shock!

Az Ascension Of The Watchers a Fear Factory énekes Burton C. Bell és a Prong, Ministry, Killing Joke satöbbi billentyűs/sampleres John Bechdel közös projektje, mely az évtized legelején alakult, amikor úgy tűnt, hogy a frontember anyabandája éppen alámerülni látszik a mélyvízben. Mivel a Fear Factory egy nagyon rövid leállást követően aztán elég jól talpraállt a válságból Dino Cazares nélkül is, az Ascension akkor megrekedt egy EP-nél, és csak idén került a boltokba a teljes hosszúságú debütalbum.

Ha a két név alapján netán valami húzós, agysejteken taposó indusztriális súlyosságra számítanál, csak nagyon óvatosan közelíts a Numinosumhoz, itt ugyanis szó sincs géppuskaszerűen ropogó kétlábdobokhoz passzintott precíziós riffelésről, torokszaggató üvöltésekről, netán dobhártyaroncsoló samplerezésről, aminek hallatán azt hiszed, itt az apokalipszis. Azt azonban nem mondanám, hogy ha nagyon távolról is, de nincs valami rokon a Fear Factoryben és az Ascension Of The Watchersben, mert az énekes közismert darkos hatásai és a new wave-es hangulatok ha halványan is, de azért mindig ott rejtőztek a felszín alatt az anyabandánál. Na, itt alapvetően ez az oldal került kibontásra: melankolikusan hömpölygő, nyugis hangulatzenéről beszélünk szintiszőnyegekkel, javarészt gépi vagy gépies hangzású ritmusokkal, csak ritkán felhangosodó gitárokkal és végig dallamos énektémákkal. Kissé gótos, kissé wave-es, néhol filmzenés, elszállós nóták ezek, ahol alapvetően a hipnotikusan ismétlődő motívumok viszik a prímet, no meg persze Burton összekeverhetetlen hangja.

Innentől kezdve mindenkinek magának kell eldöntenie, mire megy az Ascension Of The Watchers-zel, ez a zene ugyanis tényleg teljesen hangulatfüggő: nekem néha – kis adagokban – jólesik hallgatni, máskor viszont inkább lefáraszt és elálmosít, mintsem ellazítana. A 72 perces lemezhossz mindenképpen erős túlzás, annyira azért nem izgalmas és változatos ez az egész dolog, hogy ilyen maratoni jelleggel is lekösse az ember figyelmét. Szintén feltűnő, hogy Burton hangján sem kozmetikáztak annyit a stúdióban, mint a Fear Factory lemezeken: többnyire rendben vannak ezek az egyszerű és igen jellegzetes dallamok, máshol azonban elég alaposan megszenved a hajlításokkal, és bizony nem is mindig diadalmaskodik felettük. Magyarán szólva kínosan hamis pillanatok is becsúsztak itt-ott, ezeket a részeket nem ártott volna alaposabban átgondolni.

Ha kedveled az efféle repülős, kikapcsolós, relaxálós muzsikákat két zúzda között vagy csak úgy, nyugodtan próbálkozhatsz a Numinosummal, mert annak, ami, alapvetően korrekt lemez ez, de igazán maradandónak vagy erősnek azért nem nevezném.