Igaz, ami igaz, ennek a lemeznek a meghallgatását már elég régóta húzom-halasztom. Most azonban úgy döntöttem, hogy ha már úgyis a cseheknek szurkolok a vb-n (mire ezt olvassátok, talán már azt is tudjuk, hogy ki a világbajnok), gyűjtök egy kis erőt, és végighallgatom egyszer-kétszer ennek a cseh bandának az első CD-jét. Tudom, hogy nem szép dolog a prekoncepció, de azért egy ékes cseh nyelven gajdoló gárdától sok jóra nem számítottam.
Pláne úgy, hogy az egyetlen általam ismert cseh szó a pivo (sör). Ráadásul az ottani zenei életről enyhén szólva sincs túl sok fogalmam, most hirtelen az egykori Csehszlovák Népköztársaság legfőbb zenei exportcikke, Prága aranytorkú trubadúrja, Karel Gott rémlik fel előttem, de őt talán hagyjuk. Nyilván a Like Fool sem Gott bátyó által kitaposott zenei ösvényen halad.
A honlap (csehül van ez is, english változat nincsen, minek is az...) tanúsága szerint "hácé" (így írták, akkor így írom én is) lenne a banda stílusa. Pedig annyira nem is. Az egyre hangosodó, indián hejjegetésre hajazó Dobré jintro (igen, úgy van, ez az intro) után beérkező Tam egész fasza, bár az ének miatt nyilván már ez is furcsa (főleg a refrén). A "hácé"-t pedig úgy kell érteni, hogy a fiúk nagyon-nagyon szeretik a Biohazard-féle fel-le ugrálós zenéket. Jó dolog, hogy itt egy kicsit értem a szöveget is, hiszen mintha olyat is mondanának, hogy "fuck-fuck". Na mindegy, mondom, ez nem is rossz.
Aztán a Deprese Irma (Depressziós Irma?!?) egy kicsit könnyedebb, dallamokkal is próbálkoznak. Mondjuk hang nélkül piszok nehéz ám énekelni. Azon pedig mindig röhögnöm kell, hogy az Irmára a firma a rím. Hogy ez mennyire komoly szám, tudja a fene. Nekem nem az. Az Okolo Nás-ban tetszik a gitárjáték, de már itt elkezdtem unni a cseh hadovát. Pedig hátra van még a java. Például a Sojka Dvojka huszonhárom másodperces marhasága, aminek a végén az énekes fingást imitál (legalábbis remélem, hogy csak imitálja), vagy olyan klasszikus pillanatok, mint a My Dva (Já A Já) gajdolása, aminek az énektémáját valami prágai kiskocsma mélyén gyűjthették az ottani törzsközönség előadásában. Hát, olyan is, ráadásul mintha olyan tartalmasat énekelnének benne, hogy "Tak-Ta-Tak". Na jó, persze, elsősorban a zenére kellene figyelni, de hát csak hallja az ember ezt is.
Egyébként a zene sem valami nagy dolog. Még ott a legjobb, ahol némileg valami lebutított, jazz-szeretetétől megfosztott Helmet, vagy egy kiherélt Pro-Pain ugrik be az embernek (Pustte Nás Dál, Óhill, D.M.O.), de van, amikor egyszerűen szörnyű hallgatni, mint például a záró Davy Syli refrénjében (vagy ez lenne a verze?) hallható ének- és gitártémát, ami egészen olyan érzetet keltett bennem, mintha valaki éppen a lábamat fűrészelné lefelé. Azt pedig nem nagyon szeretem.
A hangzásnál lényegében ugyanazok a gyermekbetegségek figyelhetők meg, mint a térség majd minden elsőlemezes zenekaránál (bármely országból is érkezzen a delikvens), túl előre került az ének, túl puffogó hangzású a dob, a basszus meg néha teljesen eltűnik. Nem tudom, hogy teljesen komolyan kell-e venni ezt a lemezt, vagy néhol csak mókáznak a fiúk, és arra vonatkozóan sem bírok információval, hogy mennyire fut a szekerük otthon, de szerintem lesz ez még jobb is. Legyen is.
