A legjobban talán akkor járunk, ha egyáltalán nem akarjuk megfejteni, mire fel az az ellenállhatatlan közlésvágy, ami egy évtizedes rákészülés után végre napfényre csalogatott egy újabb Bizkit-albumot. Valószínűleg semmi nem történt volna, ha erre nem kerül sor, mint ahogy akkor sem, ha egy hangnyi új zenét sem hallunk Jacksonville leghírhedtebbjeitől a 21. században. Arra azért jó volt ez a huszonegy év, ami a harmadik évezredből és a Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water megjelenése óta eltelt, hogy a banda irányába tett elvárások időközben gyakorlatilag elpárologtak.
Ha belepillantok Fred Dursték legújabb kori fellépéseibe, szerencsére pontosan ezt a kikényszerítetlen görcsmentességet látom viszont a színpadon, és a (foghegyről köpött „kritikát" azonnal semlegesítő című) Still Sucks esetében jó eséllyel pont ennek emlékművét láthatjuk materializálódni. De mondom, jobb, ha ebbe bele se megyünk, és nem mozdulunk rá a nagy megfejtésekre, hiszen hőseink sem teszik. Ez itt a klasszikus felállású Limp Bizkit 2021-ben, és ha ez önmagában nem izgat fel, akkor semmi más sem fog.
Éppenséggel arról is lehet vitát folytatni, hogy ez a tizenkét trekk mennyiben tekinthető teljes értékű LP-nek a maga alig több, mint 30 percével, amelyből ha a díszletet és az INXS-feldolgozást kivesszük, alig marad több, mint egy tisztességes EP terjedelme. De ez sem számít, mert ugyan kin segítene az, ha előkapartak volna még húsz percnyi muzsikát a fiók aljáról ugyanazért, amiért a Gold Cobra is megszületett? A túlgondolatlanság éppenséggel a Still Sucks legnagyobb erénye, és legyen bármi is a funkciója/megnevezése, a végeredmény határozottan szórakoztatóra sikerült.
A lemez természetesen hibátlanul szól, mint ahogy hibátlanul hangsúlyozza azokat a stílusjegyeket is, amelyeket mindenkor keresünk egy Bizkit-anyagon. Ha engem kérdezel, talán kicsit át is ver a palánkon, mert többet mutat, mint amit akar. Objektív megállapításként ellenben megteszi, hogy igazi slágert nem (most sem) sikerült írni, és amint lepörög a már emlegetett nyúlfarknyi időtáv, jobbára csak arra emlékszünk, hogy kellemesen telt, és jókat dudorásztunk közben. Majd aztán gyorsan berakjuk a Nookie-t, ami felteszi az i-re azt a pontot, amit a friss anyag képtelen volt.
Ami a komplett produkcióból süt, és igazán meglepett, hogy mennyire helyén kezelik az arcok saját státuszukat, a nosztalgiafaktor által hatványozott felhajtóerőt, ami ma is a felszínen tartja őket. Ehhez pedig nem is lehet másként viszonyulni, mint kellő mértékben túladagolt öniróniával, amelyben mesterit alkotnak a Still Sucksszal. Röhögök, és közben együtt mozdul a lábam és a fejem a Dad Vibesra, ami pont annyira jó, hogy ne is hiányozzon sokkal több. Mert sokkal többre a 21. századi Limp Bizkit nem képes, és ők vannak annyira értelmesek, hogy ne is tiltakozzanak ez ellen.
Hozzászólások
Nem akarom védelmembe venni a bandát, mert egyáltalán nincs rá szükségük. Engem felettébb szórakoztatnak, feldobnak, mosolyt csalnak az arcomra, sőt nem egyszer fekszek a röhögéstől, imádom a dinamikát, a váltásokat, a frappáns megoldásokat, és hogy semmilyen más zenekarral nem összekeverhető jelenség kerek e földön a Limp Bizkit kibaszott Jacksonville-ből!
Szeretném mondani a globál céltalanoknak, akik leírják, hogy milyen szar, amit nem szeretnek, akik úgy érzik mindenképp fel kell lépniük az "erkölcsi romlás" ellen szeretett zenei stílusuk védelmében, hogy ne aggódjank, ne frusztrálják magukat, a Limp Bizkit nem jelent veszélyt semmilyen zenei stílusra, semmilyen földi létformára. Azért vannak itt, mert van létjogosultságu k még, ha a ti szűk búrátokba ez sehogy sem fér bele akkor is. Ezzel kell együtt élnetek! Nekem meg veletek baszki! El kell fogadnom. Töltsétek hasznosan a véges időtöket! Ha ezt az időt összeadjátok a többi "hasznos" kommentetek megírására szánt udővel az már elég nagy mínusz alvásból. Mert feltételezem írtok mindenhová, ami más, mint a ti elképzelésetek csak azért, mert senki veri be a pofátokat érte! Hol vannak a régi szép idők, amikor csak szemtől szembe lehetett ugatni!? Kevesebb volt a féreg... (tudod 20 éve!)
A shockmagazinnak köszönet, hogy bőven időben reagált erre a halk lemez megjelenésre. Még egyszer mondom a kritika korrekt. Ennyi élc egy kritikus részéről bőven elfér. Nincs benne hazugság vagy félrevezetés.
Aki kíváncsi a Bizkitre az szépen felcsapja a Three Dollar Bill-t és eldönti magának, hogy hallgatja-e őket (vagy pofázik).
Egy biztos. Ha így vagy úgy a szátokra vesztek egy zenekart akkor a nevüket tartjátok életben! Úgy hogy köszi! :)
Azóta azért bővebben is teret kapott az ŐSBORZALOM: http://www.shockmagazin.hu/klasszikushock/gorgoroth-destroyer
A Gorgorothról megjelent :D
Az meg már majdnem Burzum.
Végül a hangzás: bár modern, szépen tultolt és hosszú távon fárasztó, a mix szerintem első osztályú, minden hangszer a "helyén". Jó lemez ez, nem érzem a nosztalgiafakto rt és a dalszövegektol eltekintve a múltbarevedest sem.
Nekem tökmindegy, csak szerintem kár nyugdíjaskluboz ni, miközben ez a zenekar két évtizede levezet és pont ugyanúgy a nyugdíjasklub része, mint a többi felemlegetett banda, még ha pár évvel fiatalabbak is fizikailag.
Amellett, hogy természetesen arról írunk, amiről akarunk (pusztán attól, hogy te valamivel nem értesz egyet, még nem fogunk változtatni ezen), én azért őszintén kíváncsi lennék, hogy milyen HASONLÓ EGYÜTTESEKRŐL írtunk BICSKANYITOGATÓ stílusban, tételes példákkal. Illetve mondjuk a Bizkit esetében sem lenne rossz alátámasztani valamivel, amit mondasz, és nem húsz évvel ezelőtti írásokkal, amikor még egy embert leszámítva tök más brigád írta az oldalra a cikkeket. Eleve az utóbbi tizeniksz évben egy kezemen meg tudom számolni, hányszor szerepeltek nálunk saját, szubjektív anyag (lemezkritika, koncert stb.) formájában, és nem a hírrovatban.
Ha már itt tartunk egyébként, a Bizkit korban lényegesen közelebb áll az AIC-hez meg a Dream Theaterhez, sőt, igazából még a Slayerhez is, mint mondjuk a Maneskinhez vagy a Greta Van Fleethez, szóval azért elkezdeni nyugdíjaskluboz ni, mert nem tetszett, mi jelent meg egy húsz évvel ezelőtt a csúcson levő zenekarról, hát, mondjuk úgy, hogy öngól.
Sajnos ezzel egyet kell értsek én is, ennél több is kifért volna a csövön, akár bejött a lemez, akár nem.
A "piros baseballsapka" már vagy 20 éve nem része a Bizkit "dizájnjának"... Fred kb. a Chocolate Starfish idején hordta utoljára, 2000-ben. Szerintem azóta a rajongók se nagyon hordják. :)
Lemezt pedig nem "20 éve" adtak ki utoljára, hanem 10... de ha a "kislemezeket" is nézzük, akkor kb. 5-6.
Egyébként osztom sohamaar véleményét: ez a cikk tényleg inkább "maszatolásnak" tűnik. Olyan érzést kelt, mintha valaki megkérte volna a szerzőt, hogy írjon az új Bizkit-lemezről (mert azért mégiscsak "eseményszámba" megy a dolog, már csak a 10 éves kihagyás miatt is), ő pedig nem túl nagy kedvvel, és nem túl nagy közlési vággyal elegett tett a kérésnek. De inkább csak pár általánosságot meg nyilvánvaló dolgot sorolt fel, ahogy sohamaar is írta, és még igazából véleményt se nagyon nyilvánított, meg a pontozást is lehagyta; mintha még ő sem tudta volna, hogy valójában mennyire tetszik neki a lemez. :) Persze lehet, hogy nem így volt, de számomra ilyen hatást kelt a cikk.
Szerencsére még messze van a 40 év, és igazából nekem tökmindegy. Csak elég komikus, hogy 2021-ben egy metal zenei oldalon nem tudnak egy normális kritikát összerakni az LB új lemezéről, a kommentelők egy része meg csak azért ír, hogy beszóljon nekik vagy rajongóiknak (lásd: előző bizkites cikk).
utoljára általános iskola végén találkoztam ilyen hozzáállással az "igazi" metalosok és rapperek részéről :D
Hahaha, huszonév után lemezt adott ki a Limp Bizkit és a negyvenes ex-pirossapkás rajongók nyugdíjaskluboz nak.