Shock!

Elég sajátságos a Limp Bizkithez fűződő viszonyom: bár sohasem voltam a rajongójuk, mégis valahogy úgy alakult, hogy az összes lemezüket ismerem. Ez mondjuk annak fényében, hogy a média az ezredfordulón mekkora hisztériát csapott köröttük, nem túl meglepő, meg vannak bizkites barátaim is, akik nem igen engedték volna, hogy teljesen elfeledjem a bandát (ugye, Vadász?).

Ennek ellenére az albumaik közül egyiket sem szeretem, de ugyanúgy nem mondanám rájuk azt sem, hogy hallgathatatlan mocskok. (Kivéve persze a New Old Songs elnevezésű emberi fogyasztásra teljességgel alkalmatlan remix-korcsot.) És most itt az új mű, itt az új (azaz a régi) gitáros Wes Borland és újra itt vagyok én is. Wes bátyó visszatérte biztos örömmel tölti el a rajongók jelentős hányadát, és hát messziről fel is lehet ismerni a játékát. Ha rosszmájú lennék, akkor persze azt mondanám, hogy nem azért tért ő vissza, mert annyira hiányzott neki a Durst&Co., hanem, mert egyedül még negyedannyira sem ment neki, mint a többieknek nélküle. És mivel rosszmájú vagyok, pontosan ezt is mondom. A klasszikus logika elvein nevelkedett olvasók eközben már egészen biztosan levették, hogy mi is itten a nagy trükk: lesz Part 2 is, ezért történt meg aztán az a csoda, hogy az új Bizkit korongon csak 7 szám van, a hossz meg mindössze fél óra. Na, kb. így lehet kétszer eladni egy albumot, majd' dupla zséért. Okádék dolog, mondhatom.

A nyitó The Propaganda (minden számcím elején ott van, hogy "dö", ezt a továbbiakban kéretik odaérteni) megmutatja, hogy miről fog szólni az album: egyfajta vissza a gyökerekhez mentalitás - keményen szaggató gitárok, szilárd dobalapok, hangulatos basszusjáték, és minderre furcsa mázként Fred sajátos rapelése/éneke. És pont ez itt a difi: Freddy Krueger mintha sokszor nem értené, hogy mi a lényeg, éneke gyakran tökéletes ellentétben áll a zene által megkívánttal. Erre is a nyitószám a legjobb példa: a szikár alapozású döngölős középrészre üvöltenie kellene, mint akinek skorpiót tettek a gatyájába, erre nekiáll egy kicsit dallamosabban énekelgetni. A Propaganda azonban még így is egy jó darab. De a legjobb a klipesített Truth, ami - a címének megfelelően - megmondja a nagy igazságot.

A kezdés számomra az album csúcspontja: rövid prüntyögés után Sam Rivers basszusfutama teljes mértékben az isteni Tool még istenibb The Grudge-ának elejét idézi, majd bejön Wes zúzós gitárja, és egy keménykötésű, pattogós dal kerekedik ki az egészből, amiben még Mr. Durst éneke is a helyén van. Szerintem csupa ilyesmi nótát írnának, ha csak a szívükre hallgatnának, nem pedig az agyukra, és a pénztárcájukra (is). (Valahogy úgy, mint régebben: Pollution, Counterfeit, Stalemate, 9 Teen 90 Nine...) Ezért én is azt kívánom nekik, amit Fred a szám zárásában énekel: "Szabadíts meg a gonosztól!", bár nem hiszem, hogy bejönne. Bele vannak ők már esve a saját csapdájukba nyakig. A hármas Priest még mindig jó, ez a "ki vagyok akadva, mert minden szar"-témájú darabjaik sorát erősíti, bizonyítva, hogy azért a Korntól is tanultak ők rendesen. A legjobb az a rész, amikor a nyugodt, depresszív dob-basszus alapot szanaszét szaggatja Wes neurotikus gitárja. Pluszpont jár azért, hogy a szövegben megemlékeznek a '90-es évek egyik legnagyobb hatású és legegyénibb stílusú gitárosáról, egyik személyes kedvencemről, Dimebag Darrellről (R.I.P.) is, amikor arról beszélnek, hogy mennyi szarság történik mostanában ("killing Dimebag on stage..."). Hát igen...

Aztán jön a pofon. A négyes Key hallgathatatlan blöff. Itt szabadjára van engedve Fred és DJ Lethal (aki egyébként az egész albumon teljesen a háttérben maszatol), és ezzel mindent elmondtam. Mindenki ígérje meg, hogy nem veszteget el két percet az életéből erre a mocsokra! Hála az égnek, ezután ismét egy jó darab jön, a Channel, ami az egyik legkönnyebben befogadható tétele lenne a lemeznek, ha a szövege nem akadályozná meg abban, hogy slágerré váljon. Fred itt kifejti, hogy lényegében mindent utál (a médiát is - hazudsz!!!), és imígyen nyilatkozik a csapatról és a saját zenéjükről is. Önirónia? Szarkazmus? Vagy a puszta igazság? Tudja a fene. A legjobb persze megint a gitár, el-elröppennek olyan témák, amilyeneket például Mr. Morello szokott pengetni az Audioslave izgalmasabb dalaiban. A Story az előző ikertestvére lehetne, ugyan kissé jellegtelenebb dal, bár szaggat benne a gitár rendesen. A végére tett Surrender pedig talán még a Results May Vary időszakból maradt meg, nyugis, dallamos nótácska, amilyenekben én speciel sohasem tudtam elviselni Durst erőtlen, cingár énekét, ennek megfelelően ez is eléggé megviselt. Meg egyébként is, túl egyértelmű a dolog, ez már egyszer megvolt, csak akkor az volt a címe, hogy Behind Blue Eyes. Azt is utáltam, bár tudom, hogy azt nem is ők írták. (Hanem a Who.)

Így aztán oda értem, ahonnan elindultam: hallottam az új lemezt, de se nem estem tőle hasra, se nem lettem tőle rosszul. A zenészek egyre jobbak, DJ Lethal szerencsére sehol sincs, Fred teljesítménye azonban már sokadszorra (számomra szinte minden albumnál) kiábrándítóan gyér. Végül is négy szám tetszik, egy meg elmegy, úgyhogy akárhogy is nézem, nekem ez a második legjobb Bizkit-mű. A hét pontot meg azért kapják, hogy adjak nekik még egy esélyt. De ha megint elcseszik, akkor bizony oszolj!