Shock!

Saint Vitus, Count Raven, Reverend Bizarre – megannyi legendás név a doom metal éjsötéten bugyborékoló mélyéről. Oké, Chritust, azaz Christian Lindersont lehet chritizálni azért, mert hogy a Saint Vitusnak pont a leggyengébb lemezén, a C.O.D.-n danolt, de hát az ottani mélyrepülés azért kevéssé az ő hibája volt, sokkal inkább a nem túl erős daloké. Chritus attól még egy hamisítatlan doom-ikon, mint ahogy úgyszintén az a Bizarr Tiszteletes egykori gitárosa, Peter Vicar is, aki ebben a csapatban először Peter Inverted néven, később polgári nevén, Kimi Kärkiként szerepelt. Hamisítatlan ortodox doom orgiát kapunk hát, gondolhatjuk rögvest – és ez még akkor is igaz lesz, ha hozzátesszük, hogy a Gates Of Flesh a Lord Vicar eddigi legrövidebb (az ő esetükben már-már röhejesen rövid, 41 perces), leginkább lényegretörő és legkönnyebben befogadható munkája. Igaz, cserébe talán a legváltozatosabb is.

Mert valóban kapunk itt Sabbath-alapú doomot, ahogy az a nagykönyvben meg van írva (a kicsit már túlzottan is sabbathista Accidents, vagy a betonriffel támadó Breaking The Circle), vagy épp epikusabbra, mélyebben hömpölygőre vett figurát (a záró, bő tízperce alatt igen baljóslatúvá terebélyesedő Leper, Leper). Ugyanakkor vannak itt kicsit lazábbnak szánt dolgok is, mint például a The Green Man könnyedebb megoldásai, vagy az amúgy szintén nem túl vidám, témahalmazó Birth Of Wine leülős, elszállt pillanatai. Ez utóbbiakról még a Lake Of Tears-féle szomorúmetal is eszünkbe juthat, nemkülönben az A Shadow Of Myself finom hangulati átvezetőjéről.

A legérdekesebb és legmélyebb darab mindezzel együtt is az A Woman Out Of Snow, Chritus fájdalmas énekével és azzal a pókhálószerűen finom hangszereléssel, ami szinte szétrobban a második perc környékén, amikor is beérkeznek Gareth Millsted mennydörgő dobjai, majd Kimi felemelő gitárszólója – hogy a zárásban persze megint a törékenységé legyen a főszerep. Szövegileg is ez a legkülönösebb téma, a szűz hóból elvesztett szerelme helyébe, annak arcvonásait megformálva nőt építő magányos férfiról, és a reménytelen próbálkozás természetszerű kudarcáról. A Lord Vicarra egyébként is jellemző az érdekes, továbbgondolásra is alkalmas szövegvilág használata.

Igen dicséretes, hogy a trióvá fogyatkozott csapat ezúttal elhagyta a hosszadalmas fogalmazásmódot (eddigi lemezeik dupla-formátumban jelentek meg, mivel játékidejük nem igen maradt az egyórás álomhatár alatt), ez ugyanis mindenképpen hallgatóbarátabb megközelítés, és arra ösztönöz, hogy a borítóján Szatírt és az öltözködéssel nem sokat bíbelődő, játékos nimfákat ábrázoló lemezt újra és újra átpörgesssük. Mindenképpen kellemes meglepetés ez az anyag, mint ahogy az Chritus másik bandája, a Goatess új munkája is, ami szintén nemrégiben jelent meg, és amelynek bemutatása reményeim szerint már szintén nem várat sokat magára.