Shock!

A meglehetősen béna és semmitmondó Lowside név egy kultikus dallamos metal héroszt rejt Ron Taylor személyében, fő fegyvertársa pedig karrierje legszebb korszakából szegődött mellé Darrin DeLatte révén. Ha most tanácstalanul lesel magad elé, bizonyára soha életedben nem hallottál még a Lillian Axe nevű melodikus metal csapatról, akik ugyan sosem lettek sztárok, ám olyan zseniális remekművekkel rukkoltak elő a fénykorban, mint az 1989-es Love And War, az 1992-es Poetic Justice és az 1993-as Psychoschizophrenia. Utóbbi két lemez egyértelműen a csapat kreatív csúcspontját jelentette, ráadásul ezeken játszott együtt Taylor és DeLatte, így a Lowside ajánlólevele még akkor is ígéretes, ha a Lillian Axe zenei agya mindig is Steve Blaze gitáros volt (és állandóan változó felállásban ma is viszi a hátán csapatát).

A már Taylor nélkül készített újkori albumok ismeretében csak még jobban beleringattam magam abba a hitbe, hogy a Lillian Axe-ben az énekdallamokkal bezárólag mindent Blaze írt, így nem tudtam, mit várjak az új banda bemutatkozásától. Ehhez képest az anyag elsőre beütött nálam, és igazság szerint sokkal jobban tetszik, mint például Blaze mester tavalyi XI: The Days Before Tomorrow albuma. Nem mondom, hogy Taylor pótolhatatlan a Lillian Axe-ben, mert Derrick LeFevre elég jól megállta a helyét a posztján, a legutóbbi anyagon szereplő Brian C. Jonesszal azonban nem tudtam összehaverkodni, és a Lowside ismeretében némiképp revideálom azon nézeteimet is, amelyek szerint az Axe csak és kizárólag Blaze-zel egyenlő. Ha ugyanis valamit bizonyít ez a korong, az csakis az, hogy Taylor egyedül is megáll a lábán: összekeverhetetlen tónusú hangjától, jellegzetes dallamaitól egyből otthonosan ismerős – igen, jól gondolod, Lillian Axe-es – lesz a zene, torkában rejlik valami plusz mágia, amivel csak kevesen rendelkeznek. És ami a legfontosabb, maguk a számok is meggyőzőek.

Ha a borongósabb újkori Lillian Axe anyagok helyett a banda klasszikus korszakának hangzásvilágára vágynál, és azt reméled, Taylor és DeLatte ezt az érát varázsolja vissza a Lowside-dal, persze óhatatlanul is csalódni fogsz. A zene stílusát tekintve nem áll messze attól, amiben Blaze manapság utazik, de kissé földközelibb az összkép, és nyilván hangszerelési szempontból sem olyan előrehaladott a dolog, mint a kivételes zseni Steve dolgai. Utóbbit azonban nem Taylorék ellenében, hanem Blaze mellett mondom, mert ez az erőteljes, riffelős, súlyos, ám emellett is végig óriási dallamokat rejtő hard rock zene a maga direktebb valójában üt igazán nagyot. A nyitó Hear And Now, a zseniálisan megformált refrént felvillantó Fear For You, a finom dallamokkal ellátott, érzelmekkel csordultig telített Better vagy az erős Alice In Chains áthallásokkal rendelkező Of This Earth például simán megérdemlik a figyelmet, de egy-két üresjáratot leszámítva voltaképpen az egész album hallgattatja magát. A legerősebb Lillian Axe áthallásokat pedig a Rise Above villantja fel, amelynek verzéit már ismerhetjük a LeFevre felénekelte Waters Rising lemez Antarctica dalából (meg a megelőző, még Ronnal készült demókról).

Kicsit olyan ez a lemez, mint amilyeneket a '90-es években készítettek az előző éra nagy sztárjai: benne vannak a klasszikus ízek, de a Seattle által a világra szabadított, évekig tartó esős évszak is érezteti hatását (a legjobb közelítés még talán a KISS Carnival Of Souls albuma, az arányok néhol egészen hasonlók). Akkoriban sokan köpködték az efféle anyagokat, mára azonban a grunge sem a dühöngő, tömegmédia által brutális kizárólagossággal előtérbe tolt jelen, hanem örökzöld rockzene, szóval tényleg bárkinek bátran merem ajánlani az albumot, aki nyitott a súlyos, de dallamos muzsikákra. Amibe néhol azért persze a 21. század ízei is befigyelnek, mert a Good Reason például olyan, mintha Taylor egy Disturbed nótát próbált volna átültetni a saját rendszerébe. A hangzás nyilván nem dollármilliós szuperprodukció, elég fapados és olcsó, de legalább arányos és élő: a Lillian Axe érthetetlenül demós megszólalású, dobgépes újkori anyagainál mindenképp jobban szól az anyag, ami egyébként érthető is, mert a keverőpultnál Sterling Winfield (Pantera, Damageplan) ült.

Ron Taylor bizonyára éppúgy nem kerget hiú ábrándokat a Lowside jövőjéről, mint ahogy Steve Blaze is tudja, hogy soha az életben nem fog tudni kitörni a Lillian Axe-szel az underground legmélyebb bugyraiból. Szóval nyilvánvaló hobbizenekarról van szó, annak viszont nagyon is jóról. Ha szereted Taylor korábbi munkáit, tudod, mit kell tenned – ha pedig nem, akkor is simán próbálkozhatsz, hátha bejön.