Shock!

Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy a legújabb Lucifer lemez annyiban tér el elődjétől, hogy sokkal jobb a borítója, és azon a III szerepel a II helyett. De tényleg, úgy tűnik, hogy az egykori The Oath-énekesnő, a köldökig kivágott fekete bőrcuccokról is elhíresült Johanna Sadonis olyannyira rátalált a csapat kettes lemezén az általa megjeleníteni kívánt hangulatvilágra, hogy ahhoz képest most nem nagyon tipegett el sem jobbra, sem balra. Ami csak azért lehetne meglepő, mert az első két lemez között viszont igen nagy stílus-fordulat következett be, miközben a doommal kacérkodó okkult rock helyébe beült egy régi vágású, jobb híján vintage-nek nevezhető muzsika. Ehhez persze kellett akkor egy Nicke Andersson érkezése is, és mivel a jó Nick Royale még mindig itt rontja a levegőt, nyilván egyértelmű, hogy kinek az ízlése alakítja most elsődlegesen a dolgokat a csapatban. Már csak amiatt is, mert pusztán zeneileg a Lucifer tekinthető akár a hivatalosan mindmáig létező, ám Nicke által 2016 óta igencsak jegelt Imperial State Electric sztori folytatásának is.

A csapat arcát (testét?) persze nem ő, hanem a dekoratív, az éjkirálynői szerepbe egyre jobban beleboruló Johanna jelenti, aki kiállásával, gesztusaival, de néha még egyes énektémáival is továbbra is a megszólalásig hozza a Coven-énekesnő Jinx Dawson sok-sok évtizeddel ezelőtt tökéletesített sémáit. Azt azonban nem akarom elvitatni, hogy Sadonis kisasszony tényleg jó hanggal bír, amit egyre magabiztosabban használ, még ha az az igazi, libabőröztető mágia sajnos nincs is meg benne (és szerintem soha nem is lesz), de ez meg adottság kérdése, nem róhatjuk fel neki.

Sorjáznak is szépen a hol a Fleetwood Mac-et, hol a Free-t, hol meg a Blue Öyster Cultot felidéző szerzemények, amelyekből jó érzékkel a fogósabbra sikerülteket pakolták előre, hiszen mind a nyitó, ősrockos Ghosts, pláne a kellemesen recsegő riffel támadó Midnight Phantom hosszabb távra beeszi magát a hallójáratokba. Kellemes a kicsit szellősebbre vett, a végén mondjuk egy beindulást azért csak felvillantó, temetőben sejtelmesen cigizgető-halállal parolázó klippel megtámogatott Leather Demon is, és később a gót hangulattal is kacérkodó Coffin Fever/Flanked By Snakes is frankó dallamokkal rendelkezik, de az igazság az, hogy már megint, sokadszorra is úgy érzem, hogy azért lehetne változatosabb a móka. A vége felé érve egyre jobban beleszürkülünk az ugyanolyan középtempós, energikus, de olykor azért kicsit jellegtelen dalok sorába.

Ettől eltekintve kifejezetten jóleső érzés elmerülni a Lucifer által megteremtett, szellemekkel, démonokkal, fantomokkal, temetővel, koporsóval benépesített félvilági hangulatba, amit a kimondottan old schoolra vett, ám ennek ellenére (vagy éppen ezért?) tök jó hangzás csak megsegít. Ha minden igaz, amikor majd végre lekerül fejünkről a korona, őket is Budapesten köszönthetjük majd – én egészen biztosan tiszteletemet fogom tenni azon az okkultista szeánszon.