Shock!

Simán elhiszem, hogy aki nem elborult Lynch-rajongó, az nehezen tudja követni, mikor, mi, és legfőképp miért történik a hajdani Dokken-gitáros csapatában. Noha 2009 óta nem jelent meg Lynch Mob-sorlemez, csupán két, egyaránt négy számra redukált EP, most úgy áll a helyzet, hogy két teljes értékű korong is kikerül George műhelyéből. Az első kiadvány ez a Sun Red Sun című anyag, ami jobban szemügyre véve nem is annyira új, hiszen teljes egészében helyet kapott rajta a Sound Mountain Sessions EP, tehát csupán a maradék hét dal tekinthető frissnek.

Eme újabb keltű dalok ismét Oni Logan énekessel készültek, aki az elmúlt öt évben legalább háromszor szállt ki, majd tért vissza Lynch mellé, a stúdiós kötelezettségeket letudva rendszeresen átadta a helyét valaki másnak, legtöbbször a Burning Rain-torok Keith St. Johnnak. Kicsit „se veled, se nélküled" típusú kapcsolatnak tűnik ez Lynch és Logan között, olyan, akár egy rossz házasság, a háttér boncolgatása viszont egészen addig indifferens, amíg a páros a lemezeken hozza a minőséget.

Ezzel most sincs baj, a Believers Of The Day például túlzás nélkül az elmúlt húsz év legjobb Lynch Mob-dala. Már a kezdőriff letaglózó, Oni dallamai végig frenetikusak, az ihletett szóló pedig egyszerűen Lynch, szóval, nem egy átlagos ujjgyakorlat. A Black Waters címet kapott háromperces gitár-elmélkedés sem szokványos, főleg a pofás delay-beállításokkal előadott első rész nem az, de mi mást is várhatnánk a magát „szabadon gondolkodó ateistának" aposztrofáló gitárostól? Világéletében a szabályokat felrúgva bontotta a hangszer köré épített korlátokat, George kvázi Allan Holdsworth rock-megfelelője. Bárkinek igazat adok, aki azt mondja, elméletileg így nem is lenne szabad gitározni, na de pont ez a legzseniálisabb benne. Lynch zeneisége megkérdőjelezhetetlen.

Visszatérve a dalokra, az Erotika egy meglehetősen pszichedelikus darab, de így is átjön rajta az a jellegzetesen füstös, sivatagi feeling. A címadó Sun Red Sun főhajtás Ray Gillen, egykori Badlands énekes előtt, az érzékeny blues balladában Oni rendesen odateszi magát, a női gospel kórus pedig valódi telitalálat. Szintén kiváló a Bad Company-feldolgozás Burnin' Sky, mert úgy autentikus, hogy közben a LM matrica is ráragasztódott. Oni lubickol a melódiákban, hallhatóan nem esett nehezére Paul Rodgers bőrébe bújni. Modern témázgatással nyit a Subliminal Dreams, mely leginkább a refrénjével talál be, a Play The Game viszont pont ebben nem lett erős, hiába jófajták a verzék, persze a szólóra itt se lehet panasz, kézműves remekség.

A bevezetőben említett EP-ről átemelt négy szerzeményt már bizonyára ismerik páran. A klipesített Slow Drag tipikusan Lynch Mobos blues lüktetés, súlyos, '70-es években gyökeredző riffekkel, míg a World Of Chance egy elszállt akkordokra építkező, váltásokkal teli, hangulatos téma. A vintage LM-sajátosságokat borult dallamok közé rejtő City Of Freedom sem kevésbé hatásos, mint az imént említettek, a pálmát azonban a dalcsokor legfeszesebb darabja, a Sucka viszi el, melyben Lynch olyan riffeket hoz, mint a legendás Wicked Sensation album záródala, a Street Fightin' Man óta soha.

Szavam nem lesz, ha a valóban csak új szerzeményeket tartalmazó, és néhány hónap múlva a Frontiersnél napvilágot látó, következő Lynch Mob-munka ezen a színvonalon mozog majd, mert bárki bármit mond, Lynchben még mindig lehet bízni, ha az ember átlagon felüli, vagány, blues-alapú street rock muzsikára vágyik.