Shock!

„I've lost everything I've had, but I'm not dead, at least not yet", énekli Johnny Van Zant a 6 év szünet után megjelent új Lynyrd Skynyrd lemez nyitódalában, az óriási Still Unbrokenben, és az ember rögtön hisz is neki. Tényleg döbbenetes, hogy veri a sors minden idők legnagyobb southern rock bandáját, idén ismét a zenekar két tagja hunyt el (januárban Billy Powell billentyűs, majd májusban Donald Evans basszusgitáros), de a God & Guns szerencsére méltó emléket állít az elesett fegyvertársaknak.

A meglehetősen furcsa 2000-es karácsonyi anyagot is számítva ez már a tizenkettedik Lynyrd Skynyrd lemez a sorban és a hetedik Johnnyval a fronton, akit egyszerűen semmilyen tragédia sem tántorít el a folytatástól. Más zenekarok negyedennyi pofon után sem léteznének, a Lynyrd Skynyrd azonban mindent túlél, tényleg le a kalappal előttük. Természetesen léteznek olyan arcok, akik kizárólag a '70-es évek albumait tekintik igazi Lynyrd Skynyrdnek, ez azonban jó nagy baromság, a Johnnyval készült anyagok között ugyanis simán akadnak olyanok, amiket minden gond nélkül oda lehet tenni a Second Helping vagy a Gimme Back My Bullets mellé. Példának okáért ez a friss album is ilyen, sőt, hajlamos vagyok azt mondani, hogy talán az 1993-as The Last Rebel óta nem született ennyire izmos lemezük. Nem mintha a köztes dolgokkal bármi gond lett volna, de ezúttal valahogy jobban összeáll a kép, erőteljesebbek, karakteresebbek a dalok, mint az utóbbi pár alkalommal. Maga a zene persze nem változott, épp olyan, amilyet a tábor vár tőlük. Hosszasan lehetne értekezni arról, hol pengetik a legízesebb bluesfutamokat, hol hallható a legwhiskeyillatúbb southern rock refrén, netán hol mennek át olyan country-boogie-ba, ami szemétté alázza a teljes jelenlegi amerikai country-pop mezőnyt, csak éppen nincs értelme. A Lynyrd Skynyrd név igazi brand, mindenki tudja, mit kap Johnnytól és mindenkori társaitól, tévedni tehát nem nagyon lehet velük.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az album ugyanolyan, mint a többi, de a stílus összekeverhetetlen: igazi amerikai kockásinges, veszkócsizmás kamionoszene ez hard rock, blues, country és soul elemekből összegyúrva. Ha most valaki unalmas öregemberek poros, ásatag szenvelgésére és nosztalgiázására gondolna, az súlyosan téved. A veterán Bob Marlette producerrel rögzített God & Guns hangzása ízig-vérig 2009-es, néha még az előzmények ismeretében is rácsodálkozik az ember, micsoda erővel dörren meg a gitár (hosszú évek óta egy másik régi nagy southern legenda, a Blackfoot mestere, a félig indián Rickey Medlocke is a Lynyrd Skynyrdben üzemel). Az is fülbeötlő, mennyire közel áll némelyik dal a mai amerikai rádiórockos vonalhoz, azonban mondanom sem kell, nem Johnnyék transzformálták magukat a trendekhez, hanem a tengerentúli tudatalattiban rögzült olyannyira mélyen a Lynyrd klasszikus munkássága, hogy ezer és egy zenekarnál érezni a hatásukat direkt vagy indirekt formában.

A legerősebb nóták közé olyanok tartoznak, mint a már említett Still Unbroken himnusz, a groove-os Little Thing Called You, a leírhatatlanul feelinges Skynyrd Nation, a hatalmas dallamokkal ellátott That Ain't My America vagy a steel gitáros címadó, az egyértelmű favorit azonban a meglepően szigorú, vészterhes Floyd, amiben Johnny mellett egy nagy rajongó, Rob Zombie is vendégénekel. A néhol elég vonalas, hazafias szövegekkel európai fejjel az ember néha kevésbé tud mit kezdeni – a már említett That Ain't My America különösen jó példa erre –, de igazi déli republikánus arcokról van szó, akik vonalasan és hazafiasan gondolkodnak, szóval hitelesnek hiteles a dolog, és végső soron ez a lényeg. Fennsőbbségesen gúnyolódni már csak azért sincs rajtuk sok értelme, mert a patrióta érzelmekre néhány éve Magyarországon is komplett zenei iparág építkezik, méghozzá gyakorta ennél milliószor giccsesebb, direktebb és kizárólagosabb formában.

Nem pusztán jó, hanem kifejezetten kiemelkedő lemez a God & Guns, az újkori Lynyrd Skynyrd egyik legerősebb alkotása.