Jellegtelen zenekarok, amelyeknek nem emlékszünk korábbi munkáira – mondhatnám és mondom is: annyi rémlik, hogy valamiféle divatos göteborgi fémet játszott a német brigád, de lövésem sincs többről. A borítója tetszett az előző lemeznek, a mostanié merő rettenet, gyakorlatilag egy fekete paca látszik az egészből.
A zene impozáns nagyzenekari bevezetővel kezd, aztán jönnek a kötelező körök svédmetalon belül. Ami azonnal szemet (áh, fület) szúrt, az a gyengécske hangzás, valami nem stimmel, mintha még félig-meddig demó lenne, nincs szép hangképe a lemeznek – mondjuk jelen esetben a csapat gitárosa, Sky Hoff látta el a produceri teendőket. Nem kellett volna. Viszont refrénben hozzák a göteborgi fémet, kicsit Soilworkösen, a gitárszólókra is jobban ráfeküdtek, mint korábban.
Ahogy nézem a promólapot, a szokásos jelzőket elsütögetik: még keményebb, ámde még dallamosabb – na persze, sosem hallottuk még ezt. Amúgy az a vicces, hogy még ül is mindez, egészen egyszerűen csak azért, mert eltelt időközben x hónap és megtanultak jobb dalokat írni a kis kliséiken belül, ami egy tök természetes folyamat. Attól sajnos még nem csillant meg a zseni sehol, még mindig csak azt lehet mondani rájuk: kellemes, de semmi egetrengető (és ilyenből kb. annyi van, mint Dunában a szennyvíz).
Sajnos mindez nem elég, a kellemesen belül azért erőteljesen észre lehet venni, hogy mely zenekarok másolatai próbálnak lenni, és hiába csapnak oda atommód, unalmassá válik a harmadik dalnál és kipukkad az egész, mint egy senkit sem érdeklő lufi. Azt is aláírom, hogy koncerten valami jobb headliner elég bemelegítőnek akár még szórakoztató is lehet a zenéjük, ám ahhoz, hogy otthon az ember sokszor végighallgassa, elég halvány – talán még azoknak is, akik ezzel a stílussal kelnek és fekszenek. A lemez egyetlen épkézláb nótája a Who, If Not Us? című instrumentális kis átvezető, melyben két bolhabokányi fantáziát fel lehetett fedezni.
Egyébként ilyenkor elgondolkodom, hogy ennyire tragikusan nincs fantáziájuk/tehetségük a zenészeknek, hogy ha rábuknak egy stílusra, akkor mondjuk refrént csak és kizárólag abból az öt hangból képesek írni, amit már megtettek (és kitaláltak) a klasszikusok előttük? Döbbenet, mennyire mereven ragaszkodnak jól bevált formulákhoz, még akkor is, ha saját maguk is tudják, hogy ők ezzel a produkcióval csupán a sokadikak lesznek a sorban és kb. annyira unalmas, mint újra megnézni a Rabszolgasors összes részét.
Összességében azt mondanám: nem vészes ez a lemez, csak az égvilágon semmi, de semmi értelme.
