Shock!

Számos alkalommal elhatároztam: én már aztán semmin sem fogok meglepődni! Ám akadnak a világban olyan elvetemült zenész egyedek, akik folyvást arra késztetnek, hogy leszegett fővel, mélybe csüngő önérzettel kelljen elismernem: újfent, sokadszor is sikerült meghökkennem... Most sincs ez másként.

Adott egy ízig-vérig szimfonikus power-speed banda. Ez lenne a Magic Kingdom. Soraikat az At Vance dalnok, Oliver Hartmann erősíti - csak hogy többé-kevésbé ismert nevet említsek. Ez a zenekar öt évvel ezelőtti bemutatkozó albuma után most elkészített egy szép, sárkányos-mesés borítójú lemezt és rápakolt tíz darab szerzeményt. Ez eddig tiszta sor. A nóták közt akadnak igazán "mágikus királyságos" darabok, melyek égbe szökő dallamaikkal, dús vokáljaikkal, szapora ritmusukkal, szilajul csengő-bongó csembalós billentyűvel vegyített gitárrohamaikkal minden szimfi-power hívőt térdre kényszerítenek. Említeném az intrót követő Child of the Nile-t, mint kitűnő példát, de nem marad le mögötte a The Iron Mask, a Flying Pyramids, vagy épp a The Fight sem. Ez még mindig tiszta sor. Mindenki hepi, vadul bólogat, hajlóbál, léggityózik.

A végére maradt a címadó, bő 13 perces nótácska. No, ez az a pont, midőn hajszálaim égnek merednek és gúvadt szemekkel bambulok magam elé, hirtelen nem tudván mit kezdeni a klaviatúrára rajzolt bötűkkel. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy ezt a nótát valami más csapat csente fel a korongra. Köze sincs a Magic Kingdomhoz. Köze sincs mindahhoz, amit eddig végighallgattam. Itt valami tévedésnek kell lennie. A Metallic Tragedy ugyanis egy prog elemekkel átszőtt, erősen black (!) hatású, hörgésekkel, hisztérikus operás női énekkel előadott monstre történet. Amúgy nagyon jó, semmi gond vele! De akkor most vagy az előző negyven percet nem értem, vagy ezt a tizenhármat!

Anyway, soha kellemetlenebb meglepetést! Fincsi kis album ez, akár elejét, akár végét hallgatom.