Shock!

Minden túlzás nélkül baromi jól sikerült az új Magnum. Ugyanakkor bonyolítja a helyzetemet, hogy ez itt most megint az az eset, amikor nehéz megindokolni, miben több vagy miben más az aktuális anyag az előzőekhez képest, hiszen ősöreg csapatról beszélünk kialakult stílussal, megcsontosodott fogásokkal, akik valójában sosem csináltak nagyon mást egyik munkájukon sem. Mégis elég határozottan merem kijelenteni: a 21. században készített albumaik közül egészen biztosan a The Serpent Rings az egyik legerősebb. És bizony akadt nekik néhány, hiszen ez már a tizedik sorlemez a birminghami dallamrockerek ezredforduló környéki újjáéledése óta, összességében meg a huszonegyedik stúdióalbumuk.

Pedig egyébként a kezdésnél elsőre nagyon felvontam a szemöldökömet, a Where Are You Eden? című nyitónóta ugyanis elég arcbamászó nyúlással indul. Alan Silvestri Avengers főtémájának szóban forgó motívuma nemcsak baromi jellegzetes, hanem túlságosan ismert és már-már közhelyszerűen sokat szerepel mindenfelé ahhoz, hogy valaki kölcsönvegye és dalt kanyarítson köré (még ha módosított formában is). Szóval nem is igazán értem, hogy gondolták... Ez tehát annak ellenére is egyértelmű hiba, hogy az epikus, szimfo-hatású megoldásokkal és dús zongorafutamokkal egyaránt operáló nóta önmagában amúgy erősre sikerült. Viszont ezen túlmenően nem tudok mibe belekötni, ez egy közel perfekt melodikus rocklemez.

Azért is értékelem mindezt különösen nagyra, mert a Magnum korában járó bandák elég ritkán képesek letenni saját diszkográfiájukból kimagasló albumokat. A két főember, Tony Clarkin gitáros és Bob Catley énekes ráadásul egyaránt túl van a hetedik ikszen, szóval olyan nagy bizonyítási kényszernek sem kellene dolgoznia bennük: a zenekar nem számít sztárbandának, de a német és az angol piacból ma is szépen megélnek (ez a lemez is a germán listák ötödik helyén indított, ami egyenesen a hosszú pályafutás legjobb eredménye), simán építhetnének tematikus nosztalgiaturnékra meg némi fesztiválosdira, és kész. Ráadásul a Magnum sosem készített vállalhatatlan anyagokat, mindig is hoztak egy adott szintet – még ha ez többnyire inkább csak a kellemes, aranyos tartományban mozgott a fénykor után az igazán jelentőségteljes helyett. Folyamatában is meg szoktam hallgatni az aktuális kiadványaikat, most azonban kíváncsiságból ismét belepörgettem az utolsó néhány lemezbe, hogy csekkoljam, tényleg megalapozottan mondom-e: egyértelmű a plusz. És igen, ennek fényében is határozottan így érzem.

Minderre amúgy vélt vagy valós magyarázatom is akad. Egyfelől a zenekarba végleg beilleszkedett a legutóbbi, Lost On The Road To Eternity lemezen még újonc Lee Morris dobos és Rick Benton billentyűs, másrészt azóta a veterán Al Barrow-t Dennis Ward váltotta a basszeri poszton. És ugyan a dalokat továbbra is Clarkin jegyzi (ez nagyjából mindig így ment náluk), egészen biztos vagyok benne, hogy az európai melodikus színtér egyik csúcsproducerének, legavatottabb kezű összefogóemberének számító Ward kulcsszerepet játszott a lemez végleges formába öntésében. Az eredmény pedig tényleg magával ragadó: nem hivalkodó, nem arcbamászó, de az említett kellemes, aranyos kategórián egyértelműen túlterjeszkedik.

A Magnum persze nem a mai tizen-huszonévesek zenéje, ezt a jellegzetesen brit ízekkel elővezetett, hol AOR-os, hol egy fokkal erőteljesebb, sztorimesélős, monumentális hard rockot most is sokkal inkább a korosabb – ha úgy tetszik, érett – zenehallgatók értékelik majd. De hát valahol ez a világ rendje, az ilyesmin felesleges fennakadni. Bár jegyezzük meg, hogy a Magnumra sokkal inkább passzol a békebeli, mintsem az öreges kifejezés. Bob Catley hangjának állapotáról, előadásmódjáról például kábé utoljára jutna eszembe, hogy itt egy 72 éves embert hallok. Igazság szerint nem is nagyon értem, hogy csinálja... A dalok pedig tényleg, minden túlzás nélkül nagyon jók. A tökéletes felépítésű Madman Or Messiah, a jellegzetesen kifejtős, elsőrangú dallamokkal teli The Archway Of Tears, a finoman bluesos ízekkel, fúvósokkal felhizlalt House Of Kings (személyes favorit!), a húzós Man vagy a nagyívű Crimson On The White Sand zárás hallatán jó eséllyel minden dallamrock-fanatikus szíve megdobban majd.

Fél pontot levonok a Silvestri-lopásért, az ugyanis – a belőle kihozott végeredmény színvonalától függetlenül – kimondottan elcseszett húzás, főleg az album legelején. De ettől függetlenül ez itt garantáltan 2020 egyik legjobb melodikus hard rock alkotása, arról meg már inkább nem is beszélek, mennyire imádnivalóan old school a borítója.