A skót Man Must Die esetében a névválasztás talán jobb már nem is lehetett volna. Az agresszív bandanév tökéletesen jellemzi azt a pusztító, mázsás súlyú zenét, melyet ez a glasgowi négyes produkál. Az együttes 2003-ban debütált a ...Start Killing lemezzel, melyhez ugyan nem volt szerencsém, de öndefiniáló címéből adódóan az se lehetett pehelysúlyú anyag. Friss alkotásuk pedig az extra sumo kategóriába férne csak bele.
Ezek a szoknyát egyáltalán nem viselő férfiak bizony olyan ízes amerikai death metalt mívelnek, melyet hallva szinte biztos vagyok, hogy lelkükben simán vannak annyira amerikaiak, mint Jon Schaffer. Zeneileg tehát közel állnak a Dying Fetus/Cannibal Corpse fémjelezte vonalhoz, ám a rengeteg saját ötlet, egyedi zenei megoldás egy önálló arculatot felmutatni képes együttes benyomását kelti. Tizenegy nyakizomszaggató bivaly nóta sorakozik itt majd háromnegyed órában, a lemez mégsem tűnik hosszúnak, ami kétségkívül jó jel. Az anyag másik nagy erénye, hogy nem szükségeltetik hozzá ezernyi végighallgatás, már az első körben feltárja erényeit a hallgató előtt.
A rövid intrót követő Silent Observer remek kezdés: energikus, intenzív dara, a gitárok pusztító tornádóként örvénylenek, s már ebben a három és fél percben annyi jól megírt death témát kapunk, mit a legtöbb hasonló korú banda együttvéve se képes összedobni. A March Of The Clones-ban a buffalói kannibálokat idéző vibratók is helyet kaptak, sőt, még egy Jack Owenesen rövid, de horrorisztikus szólót is megereszt Alan McFarland húrszaggató. Ahogy már említettem, ez a skót együttes képes volt a kliséktől szinte teljesen mentesítenie muzsikáját. Az egyik legjobb tétel a lemezen a 1000 Promises Of Pain. A szinte Agallochra emlékeztető akusztikus felvezető témáját cifrázzák tovább a viszonylag lassabbra vett szerzeményben, majd egy rövid kiállást követően újra felpörögnek s fejleszaggató riffelés veszi kezdetét. A doomosan lassú főtéma vissza-visszatér, a skótok rendesen rá is cáfolnak a róluk kialakult ostoba sztereotípiára: ezek a zenészek bizony egyáltalán nem fukarkodnak ötleteikkel. Igen, a Morbid Angelen túl is van élet, ha intelligens, komplex extrém zenéről van szó.
Nem esett még szó a gárda többi tagjáról, pedig mindannyian megérdemlik, hogy megemlítsük őket. A frontember Joe McGlynn alapvetően a mélyebb tartományokban bömböl, ám a tőle telhető legváltozatosabban próbál érvényesülni. Néhol átmegy disznóvágós vokalizálásba, de emberibb hangokra, szövegmormolásra is akad példa. Egy ilyen összetett zenéhez értő ritmusszekcióra van szükség, ehhez a Danny McNab basszerből és a John Lee dobosból álló duó tökéletesen megfelel. Precízen és vastagon játszanak, iszonyat sok gyakorlás lehet a hátuk mögött.
A Man Must Die zenéjére jellemző egyfajta sötét, apokaliptikus hangulat, mely a fentebb említett nagy neveknél annyira nem érződik. Ugyan nem olyan nyomasztóan súlyosak, mint a Morgoth, de a Past The Point vagy a lemezt záró Suicide Gene valamiképp ezt a világvége érzést sugározzák. Ez utóbbiban a basszusjáték például az idejekorán elhalálozott Morgoth Odium mesterművét juttathatja az ember eszébe. A borító elég egyszerű, bár még nem igazán jöttem rá, mit is ábrázolna pontosan a kép, de legalább az együttes nevének kiolvasásához nem kell a cirill betűk felsőfokú ismerete.
Minden ízében erős anyag lett a The Human Condition, tökéletes példa arra, hogy a death metal miért is a rockzenei műfaj legkomolyabb felkészültséget igénylő válfaja. Állítólag a harmadik lemez a fordulópont egy együttes történetében. Ha ez így van, a Man Must Die előtt fényes jövő áll.
