Shock!

Jó néhány hónappal ezelőttig és távolról nézve a Måneskin számomra is csupán egy fura olasz eurovíziós csapatnak tűnt, akik inkább az excentrikus külsejükkel és lehengerlő színpadi jelenlétükkel mutattak valami mást, mint az akkori és ottani standardok. Mindezek ellenére egy-két slágerüket megkerülni sem lehetett, és bizony nekem is beleült a fülembe az olasz nyelvű Zitti E Buoni, pedig esküszöm, nem akartam. És mégis így történt, sőt, beismertem, hogy ebben a dalban van kraft, nem is kicsi. Persze csakis ezért még mindig nem került volna ennyire a fókuszom elé a csapat, de a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Olyannyira, hogy amikor tavaly ősszel a legifjabb unokahúgomat bőrdzsekiben, ál-orrkarikával, flegmán, a lábával az ütemet dobolva, fejhallgatóval a fején láttam, és megkérdeztem, mit hallgat, ez a zenekar volt a válasza. Annyira vigyorogtam ott és akkor, hogy de ismerős ez az egész testtartás, kisugárzás, kora kamaszkori lázadó attitűd és rajongói hozzáállás, hogy muszáj volt meghallgatni alaposabban a zenekar dalait, és be kellett ismernem, ez nem is rossz. Idén jött az új lemez, a Rush!, és én lepődtem meg a legjobban, hogy ez már bármiféle „családi ráhatás” nélkül, saját jogán tetszik.

Az olaszok rákészültek erre az albumra, tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a nagyonnál is jobban oda kell tenni magukat, ha már nyakukba szakadt a komoly nemzetközi siker. Így közel ötven dalból válogatták ki azt a tizenhetet, aminek bármelyike potenciális slágernek készült, csupán a körítés fogja meghatározni, melyik mivé növi ki magát. Ötvenkét percet tartalmasan megtölteni roppant nehéz, még náluk sokkal komolyabb múlttal rendelkező zenekaroknak is, így elég merész az a kijelentés, hogy e tizenhét szerzemény akármelyike sláger lehetne, de két lépés távolságból és a saját közegükből kiragadva bármelyiket, akár működőképes is lehet a dolog. Per pillanat nekem is üdítő hallgatni valami frissebb zenét, ami nem a megszokott kedvenceim sokszor újrahasznosított, de azért szerethető dalcsokra.

Tagadhatatlan, hogy szemtelenül rámentek a slágerességre, és tűpontosan kihegyezték a csapat erősségeit, a nyegle, laza funk-rock zenei alapokat, amire Damiano David karcos, pimasz rocktorka fülbemászó refréneket hoz – ezúttal szinte kizárólag angolul. A zenei alapok nem egy helyen idézik a Red Hot Chili Pepperst, tehát ha ebből az irányból érkezel, akár új kedvencre is lelhetsz. A gitárokat ezúttal bátrabban használták, sokkal erőteljesebb, rockosabb a megszólalás, amire számítanál a név alapján. Ennek megfelelően a nyitó Own My Mind egy fogós, táncolható rockdal, amivel tarolni fognak élőben, a másodikban meg maga Tom Morello vendégszerepel (és ezzel bizonyítja a csapat a hozzáállását, hogy merre is vinné tovább az irányt), amit nem titkoltan a lemez egyik húzódalának szántak.

A mai közízlésnek és rádiós hangzásnak megfelelő lazulós, táncolható, popos dalfelépítés a számok nagy részében megbújik, de kicsit bátrabban és egyszerre áramvonalasabban fogalmaztak, mint korábban. A lírai vonulatot a Timezone, az If Not For You és az olasz nyelvű Il Dono Della Vita képviseli, melyek valamelyike a koncertek telefonvakut bekapcsolós pillanata lesz. Akad pesze pár vélhetően direkt semmitmondóbb tartalmú tétel, mint a Mammamia, a rendkívül hülye című Bla Bla Bla, ez utóbbit én skippeltem is volna, és hát nyilván a szövegek nagy része sem mélyfilozófiai kérdéseket boncolgat. Nálam betalált a Victoria De Angelis erőteljes basszusalapjára építkező Gasoline, a határozottan punkos, Iggy Popot idéző Kool Kids, a RHCP-s La Fine (Give It Away, hehe), a pattogós Don’t Wanna Sleep és a záró, epikus, rockballadisztikus The Loneliest, amiről a Muse is eszembe jutott. Több helyen egyébként a Franz Ferdinand is felsejlik (meg ebből kibontva a Royal Republic), a Baby Saidről például határozottan e két csapat ugrott be. Igazából több helyen is érezni e táncolós csapásvonalat, noha helyenként az is feltűnt, hogy néhány dal simán helyet cserélhetne egymással.

Elismerem azt is, hogy le lehet húzni csípőből az egész lemezt, meglehetősen szélsőséges véleményeket lehet olvasni a Rush!-ról, de ez valahol borítékolható is volt. Minden üstökösként berobbanó csapatra rá lehet húzni a vizes lepedőt, főleg, ha a mai trendeknek megfelelően, nem füstös klubokból indultak, hanem tehetségkutatókon (volt egy X-faktor is esetükben), de a TikTok-generációt, akikhez ők szólnak, nem lehet már másképp elérni, legalábbis nehezen. Kis ellentmondásba ütközik, hogy ennek nem megfelelően egy tartalmas és hosszú lemezt készítettek, amit a megcélzott generáció érzésem szerint mérsékelten tud befogadni, nekik tényleg inkább dalokra van már csak szükségük, nem A és B oldalra.

És mielőtt azt gondolnád, hogy a szex-drogok-rockandroll úgyis elnyeli majd a srácokat, a hirtelen jött siker be fogja őket darálni, nos, a tagok kimondottan drogellenesek, és nagyon is tudatosan építkeznek. Legalábbis próbálkoznak, mert ezer csáp nyúlt már feléjük, mert baromi nagyot lehet kaszálni velük, és ezt értelemszerűen sokan ki is használják. Biztos vagyok benne, hogy ők is elvesznek a sikerfelhőben jó időre, és kell majd idő, amíg magukra találnak. Remélhetőleg nem zuhannak túl nagyot, és a kiégés sem éri el őket túl fiatalon. Én mindenesetre drukkolok, hogy a hype ellenére megtalálják a saját útjukat, és ne legyen ez az egész egy gyorsan felfújt és kipukkasztott lufi, amiből darabjaikra hullanak és örökre elvesznek. A Rush! két lépés távolságból is érdekes, kimondottan jól összerakott, kiválóan megszólaló, a mai trendeket követő lemez, az ígéret pedig ott van az olaszokban. Ha érdekel, mi zajlik a világban a metálon túl és érdekelnek a lazább zenék a fent említett csapásvonalon, tegyél egy próbát te is a Rush!-sal. Jómagam meg kedden boldogan fogom nézni a kis unokahúgomat, amint rajong és bulizik az Arénában.