Shock!

Sosem tartoztam a kifejezett Marilyn Manson rajongók közé, de dőreség lenne nem elismerni, hogy a rocktörténelem egyik leghatalmasabb médiamanipulátora annak idején az Antichrist Superstar lemezzel alapvető mérföldkövet helyezett el a térképen.

Mivel mai híveinek jelentős része 1996-ban még az óvodában építette a homokvárakat, nem árt megjegyezni, hogy akkoriban Manson tényleg olyan volt, mint akit nem erre a világra szült az anyja. Ismét valami veszélyeset, valami teljesen kiszámíthatatlant hozott a mainstream szinten akkortájt teljesen halott kemény rockzenébe, amivel rengeteget tett azért, hogy a torzított gitáros muzsikák ismét visszatérhessenek a köztudatba a '90-es évek első felének döglöttsége után.

Az egyetlen és egyedüli Brian Warner később sajnos túlzásokba esett: a jóval kommerszebb Mechanical Animalst még meg lehetett valahogy ideologizálni, a maga módján nem is volt reménytelen az az anyag, habár gyanítom, hogy az Antichrist Superstar után igazából akármi unalmasnak tűnt volna tőle. Aztán jött a 2000-es Holy Wood, aminél a visszasátánodott, hirtelen növesztett műcsöcseit ugyanolyan hirtelen elveszítő Manson előállt minden idők egyik leggázosabb marketingrizsájával, ami rockzenész száját valaha elhagyta – a fordított trilógiás hadoválásra gondolok – , és itt szépen fel is adtam. Engem lepett meg a legjobban, amikor 3 év múlva már az örök kedvenc Shotgun Messiah egykori agya, Tim Skold csatlakozásáról hallottam nála, és a vele készült legutóbbi The Golden Age Of Grotesque lemezen már volt, ami határozottan tetszett is. Ezután több mint 4 évet kellett várni az Eat Me, Drink Me-re, amin az excentrikus frontember – cseppet sem meglepő módon – ismét új formába öntötte magát.

Marilyn Manson ma már keveseket fog tudni sokkolni, hiszen reflektorfényben pompázó sztárrá, igazi celebbé, a mindennapok megszokott részévé vált az elmúlt 10 év során. Az Eat Me, Drink Me-ben ugyanakkor tagadhatatlanul van ráció, és gyanúm szerint ez leginkább Skoldnak köszönhető. Aki most venné a kabátját, hogy induljon a boltba egy soha nem remélt posztumusz Shotgun Messiah albumért, azt azért óva inteném, ennek a lemeznek ugyanis nincs sok köze ahhoz a korszakalkotó Violent New Breedhez, amiről annak idején maga Manson is annyit tanult. Inkább egy néhol roppant mód kommersznek ható, de ennek ellenére egyáltalán nem felszínes, kimondottan sötét pop/rock anyag ez, mint valami gitárzúzó indusztriális súlyosság, a dalok viszont tényleg jók. Sőt, leginkább az meglepő ebben az albumban, hogy egyáltalán nem tűnik kiszámítottnak, ami Manson utóbbi 10 éves tevékenységének fényében felér egy kisebb csodával.

Az alaphangulat természetesen gyötrelmes, sötét és elkínzott, már a nyitó If I Was Your Vampire is azt sugallja, hogy itt nem számíthatunk olyan csilivili rockhimnuszokra, mint legutóbb. Manson jellegzetes alig-dallamai ugyanakkor fogósak, még ha egy egész lemezen keresztül nekem fárasztó is hallgatni ezt a cseppet egydimenziós hangot. Maga a hangzás is koszos és nyugtalanító, és ez az összhatás abszolút működőképessé teszi az olyan dalokat, mint a They Said Hell's Not Hot, a Heart-Shaped Glasses (When The Heart Guides The Hand) vagy az Are You The Rabbit. Érdekes, de kimondottan szimpatikus újdonságot jelentenek Skold itt-ott elhelyezett gitárszólói is, amiktől persze nem kell Satriani-szintű kompozíciókra számítani, de hangulatilag nagyon rendben vannak és sokat tesznek hozzá az összképhez is.

Ha a Beautiful People vagy az Angel With The Scabbed Wings arcbőrt leszaggató gitárjait szeretnéd hallani, inkább csak óvatosan közelíts, de egy próbát mindenképpen megér az Eat Me, Drink Me. A nagy alakváltó megint más oldaláról mutatkozik be, de ez az arca működőképesebb, mint sok korábban megismert.