Itt az újabb nagy összeborulás eredménye... A Mike DiMeóval készített hármas Masterplan lemez korántsem volt reménytelen vállalkozás, de előre lehetett tudni, hogy földbe állnak majd vele, szóval nem csoda, hogy Roland Grapow visszaédesgette a frontra Jorn Landét, a nagy sikert hozó első albumok pacsirtáját.
A visszarendeződés ugyanakkor nem teljes, hiszen Roland régi helloweenes kollégája, Uli Kusch nem tért vissza a dobok mögé, ott továbbra is Mike Terrana teljesít szolgálatot. Mivel Jorn utolsó két szólólemezét hervasztóan önismétlőnek találtam, már csak az óriási torkú norvég miatt is reménykedtem benne, hogy az együttműködésből ismét valami friss sülhet ki, és nem csak a vállamat vonogatom majd a végeredményre. Sajnos ha nem is keservesen, de csalódnom kellett.
A Masterplan első két albuma az évtized elejének kiemelkedő európai heavy metal anyagai közé tartozott, de a Time To Be King ismeretében egyértelműen úgy látom, hogy az akkori csodához nemcsak Jorn és Roland, hanem Uli Kusch is kellett. Ezt igazolja egyébként a dobos másik bandája, a Beautiful Sin méltatlanul elsikkadt 2006-os lemeze is... Terrana tökéletes muzsikus, ezen nincs is mit vitatkozni, Uli azonban több volt ebben a formációban, mint szimpla dobos: már a Helloween '90-es évek-beli korszakában is fényesen igazolta dalszerzői kvalitásait, és az új Masterplanből is hiányzik az a mágia, amit hajlamos vagyok az ő számlájára írni.
Félreértés ne essék, a Time To Be King teljesen korrekt heavy metal anyag az egyes Masterplan és az Aeronautics stílusában, színvonala azonban nem éri el azokét. Minden ismert elem a helyén van, rendületlenül sorjáznak Roland kissé szögletes riffjei, alattuk ott hömpölyögnek Axel Mackenrott szimfonikus hatású, vastag billentyűs szőnyegei, az egész tetejében pedig Jorn hozza összekeverhetetlen dallamait, de valahogy mégsem varázsol el úgy a lemez, mint a régiek. Ezt nem tudom értelmesebben elmagyarázni, hallgasd meg az egyes vagy a kettes albumot, aztán rakd be ezt, és vélhetően te is érzékeled majd a különbséget. „Olyan, mintha, de mégsem" effektus... Jól el lehet hallgatni oda-vissza az anyagot, hiszen kiváló muzsikusok által profin megírt dalokat rejt, a Fiddle Of Time, a Blow Your Winds, a tempós címadó vagy a The Black One kiugróan pofásra sikeredtek (nem is beszélve a kimondva-kimondatlanul a Queen előtt tisztelgő bónuszdal Kisses From You-ról), igazi szenvedélyt, bizonyítási vágyat azonban nem érzek mögöttük. Ez nem feltétlenül baj, de ahhoz éppen elég, hogy ne a Time To Be King után nyúljak, ha Masterplanre támad kedvem.
A pontszám talán szigorúnak tűnhet, hiszen ezen a vonalon manapság kevés igazán jó album születik, ebbe meg pusztán a színvonalat tekintve nem nagyon lehet belekötni. Ha azonban az első két anyaghoz viszonyítunk, egyértelmű a különbség.
