Shock!

Ha választani kellene, hogy melyik az a művészeti forma, amellyel a leghatásosabban és legsokrétűbben fejezhető ki az egyén saját véleménye, valamint belső érzései egymással és a világgal kapcsolatban, akkor minden bizonnyal a zenére voksolnék, s azon belül is a rock műfaja az, ahol az alkotó muzsikusoknak a legnagyobb a szabadságuk, mivel ez a színtér elsősorban nem a tömegek szórakoztatásáról szól, sokkal inkább egyfajta intellektuális színtere a gondolkodó művészeknek.

És itt most az intellektualitást nem kizárólag céltalan okoskodásként kell érteni, hanem sokkal inkább a gondolkodás, mint alapvető emberi tulajdonságunk használataként. Így jócskán akadnak olyan előadók, akik a zenében egy eszközt látnak, mellyel tökéletesen kifejezhetik valamely kérdésben markáns véleményüket. Az egyik legnépszerűbb téma ebből a szempontból nem más, mint a politika. Az igazi művészetben nincsenek törvények, nincs másoknak megfelelni akarás, egyedül az önkifejezésről kell, hogy szóljon minden igaz alkotás. A politika pedig nem épp az a terület, amelyből a legszebb művek születhetnének, ám egyes szerzők mégsem átállnak ehhez a vitatott témához nyúlni.

Al Jourgensen saját industrial alapbandája, a Ministry egészen idei feloszlatásáig egyet jelentett a Bush-kormány legádázabb metal ellenségével. Persze a politikusok és úgy általában véve a politika ellen már a kezdeti őspunk csapatok is kirohantak, s a téma azóta is meg-megjelenik bizonyos együtteseknél. Jelen írás tárgyának alkotója is ezt a témát járja körül, illetve fogalmazza meg a szokványosan bürokrata ellenes nézőpontját, ami egyáltalán nem gond, hisz minden, végleg el nem butított, értelmes ember hasonlóképp gondolkodik, csakhogy a jelen rendszer ostorozásán és a sablonos siránkozáson túl nem nyújt semmi újat, amivel igazán kezdeni is lehetne valamit. A Mechanical Organic egyébként egy egyszemélyes „formáció", mely az ausztrál Eddie Katzot rejti. A zene pedig nem meglepő módon afféle elektronikával jócskán átitatott, néhol progresszívebb felfogásban építkező, de az industrial monoton gépiességét sem nélkülöző hideg, hibrid metal, amely a samplerek hipnotikus, nyújtott hangjaitól még egyfajta ambientes ízt is kap.

Azonban ne legyenek illúzióink, maga a lemez sajnos korántsem ennyire változatos. Az igen hosszú, majd' egy órás album hamar önismétlésbe fullad, s egy idő után már teljesen összefolynak a dalok, melyeket rövid átvezetők kötnek össze. Nem segít a problémán a folyamatosan fel-felcsendülő, úgynevezett spoken word, illetve a szövegbejátszások sem, amelyeket a Ministry is előszeretettel használt fel mondandójának nyomatékosítására, ám itt Katz túlzásba esett és ez a monoton szövegelés csak növeli a lemez unalomfaktorát. A hangzás is elég vérszegényre sikeredett, szinte nyoma sincs a szövegben felbukkanó dühnek, igazából az albumon hallható egyetlen hagyományos hangszer, a basszusgitár felismerhetetlenné torzított hangja emlékeztet még valamelyest arra, hogy ez itt bizony valami metalos dolog akarna lenni. De annak erőtlen, elektronikus zenének meg szerintem fantáziátlan (bár ilyesféle dolgokat nem igazán hallgatok).

Titokban nagy reményeket fűztem ehhez a koronghoz, mert a szóban forgó stílus és a politikus téma összepréselése igen erőteljes párosításnak bizonyult eddig is, ám rá kellett, hogy jöjjek, ez a terep is csak igen keveseknek áll jól. Dicséretes mindazonáltal, hogy Katz céltudatosan próbált minden kiismerhető, hagyományos korlátok közé szorított zenei stílust kerülni, csak sajnos a végeredmény lett eléggé unalmas.