Shock!

Annak idején, mikor ezt a lemezt először meghallgattam, annyit tudtam elsőre kinyögni, hogy "atyaég, ezt legalább egy évig érlelni kellene, hogy írni lehessen róla". Aztán úgy gondoltam, elég lesz fél év, de végül így alakult, ahogy. Kell idő a Nothinghoz, no.

Azt ugye lehetett tudni, hogy direkt az új dalokhoz csináltatott Fredrik Thordendal magának egy nyolchúros gitárt. Atyaég! El lehet képzelni, milyen mélységekbe lehet azt hangolni... Igen, oda le. Ha itt hallgatom, egyenesen Ausztráliában lyukad ki a legmélyebb hang. Kicsit furcsa is volt elsőre, olyan zsezsegős, és nem találtam a dalokat - bár az tény, hogy a Meshuggah sosem a dalközpontúságáról volt híres.

A nyitó Stengah rögtön meg is szaggat, tipikus szanaszét tördelt ritmusképletekkel, fogalmam sincs mi készteti őket arra, hogy ennyire csavaros témákból bírjanak egy nagylemeznyi nótát összerakni. Már kezdtem megszokni a Meshuggah legújabb fajta kaoticizmusát, mikor a második track, a Rational Gaze hallatán azon kaptam magam, hogy lelkesen bólogatok, ez már megjegyezhető téma, kis kapaszkodó, hogy utána még jobban magukkal rántsanak. A Perpetual Black Second gitárszólója a szokásosnál is betegebb, a Closed Eyes Visualsnál pedig néha úgy érzed ezeket a témákat hallottad végig eddig a lemezen, pedig nem. Nagyon-nagyon beteg riffekre csodálkozhatunk rá itt is. Tomas Haake halkan szövegmond egy helyütt.

A Glints Collide-ban kicsit pergőbb a tempó, Haake isten dobtémával kezd, majd zár, közte a zenekar örömködött egy kicsit, ahogy szoktak. A hatodik Organic Shadows ismét visszavesz egy picit a tempóból, és az első néhány hallgatás után itt kezdtem elfáradni, nehéz befogadni ennyi zenei képtelenséget, amit a svédek összehoztak. Tele van az egész lemez olyan riffekkel, amiket ép elmével képtelenség kitalálni.

A Straws Pullet At Random monoton kezdése után nem hittem a fülemnek, már megint olyan két alsó húros zsét bírnak pengetni, amitől egy régebbi hangfal simán bemondta volna az unalmast. Na igen, a hangzás. Szóval ilyen zenét, ilyen képtelenül mély hangokkal élvezhetőre keverni... ez nem semmi feladat. És sikerült. A Spasm a legbetegebb dal mind közül, Haake spoken world-szerűen elmondja a kis mondanivalóját (kicsit effektezték a hangját), ebben a tételben aztán végképp felrúgták a dalírás összes berozsdásodott szabályát. Csakis pihenteknek való! A Nebulous innen ránt vissza az ezt megelőző, szintén nem mindennapi beteges ösvényre, ez a dal olyan, mintha besztóndultak volna kicsit, aztán csináltak volna gyorsan egy Meshuggah számot. A záró Obsidian kezdő hangjai olyanok, mintha valami normális zenekar játszana, de aztán természetesen átmennek ultranemnormálisba, az ember csak várja, hátha elkezdődik egyszer maga a nóta is, de nem. Csak csigáznak, csigáznak, végül nem lesz belőle semmi. Ezt nyugodtan át is lehet léptetni, értelme nem sok.

Tényleg kell egy tonna hallgatás a Nothingnak, mire igazán beérik, és ezt tényleg meg KELL hallgatni fejhallgatóval, hihetetlen miket lehet felfedezni így, még akkor is, mikor azt hiszi az ember, hogy már töviről-hegyire ismeri a lemezt. Mert nem ismeri. Tomas Haake szokásosan isten, dobos legyen a talpán, aki lekottázza amiket üt... Amit viszont hiányolok, azok Jens Kidman kicsit szélesebb spektrumot átfogó üvöltözései. Merthogy itt azért eléggé egysíkúan bírja darálni a szövegeket. Kár. A borító egyáltalán nem tetszik. A cd multimédiája viszont igen, annak ellenére, hogy minimalista, igazából csak a dalszövegek az egyetlen értékelhető momentumai az egésznek, viszont borzongatóan pszichós körítést kapott.

A Meshuggah maradt az, ami volt, kiszámíthatatlan, mégis valahol kiszámíthatóan zseniális zenekar. El nem tudom képzelni ezek után mi lesz a következő lépésük, talán egy pure rockandroll lemez, bár kétlem, hogy tudnának kettőnégyet játszani. A Nothing ugyan nem érte el a kedvenc Meshuggah lemez "szintemet" (az a Destroy...) de azért ettől is le lehet borulni térdre, hasra, hanyatt, akárhogy.