A hazai Mindflowers második albuma tőlük szokatlan „puttyogással" indít, az ember hirtelen azt hinné, iszonyatos módon bedurvultak és modern zúzdával tépik le az arcunkat. Hát nem. Amíg az első lemezt még inkább instrumentális progmetalként lehetett aposztrofálni, a mostani alighanem kétfelé fogja osztani a közönséget, mivel a cd zenei része is nagyjából kétfelé osztható.
A nóták egyik fele még torzgitáros, LTE-vonal, a másik adag viszont sokkal jazzesebb irányba tolódott, mely világból a harmadik nótánál (Victoria) máris ízelítőt kaphatunk, noha ez a nóta inkább basszusgitárra épülő témát pedzeget, ahol a többi hangszer inkább a háttérben színesít. Az ilyen típusú dalokat leginkább egy félhomályos, picit füstös pubban lehetne élvezni – bár ilyen helyet nagyítóval kellene keresni a fővárosban.
A nyitó Ego című dal egyértelműen a lemez jobb pillanatai közé tartozik, szerencsére nincs túlnyújtva egyik téma sem, viszont azt előrevetíti, hogy nem adja meg könnyen magát a zene. A barátkozást nem könnyítik meg a kvázi hosszú dalok, viszont sok helyen megjegyezhetőek a témák, így már 2-3 hallgatás után ismerősként köszönnek vissza egyes motívumok. Minden hangszeres domborít néhány helyen a dalokban, viszont Gáspár Gergely dobos takarékosabban játszik, mint az előző lemezen – bár én kifejezetten kedvel(t)em a sűrű cinhasználatot. Az is tény, hogy erősen érezni a dalokban, hogy melyik hangszeres a főnök a csapatban.
Számomra a The Merovingian című tétel nyújtotta a legtöbbet, izgalmasan vegyül benne többféle zenei világ – szívem szerint ebbe az irányba tolnám a Mindflowers jövőjét: a súlyosabb gitártémák és a jazzes finomságok olyan (néha meglepő) keveréke hallható itt, amit még jobban ki lehetne aknázni. Ha az egész lemez hasonló világú dalokból állna, örömmel adtam volna rá még egy pontot. A Soundcreek finomsága Pat Metheny világát juttatta eszembe, a szellemes címet viselő Britney's Pears a legjátékosabb témákat rejti, a záró Last Christmas pedig kifejezetten szép dal (főleg a fretless).
Egyébként ezen a lemezen új billentyűs, Bubenyák Zoltán játszik, aki azóta már ki is került a csapatból, mint ahogy a gitáros poszton is változás történt, de az még a jövő zenéje, merre lépnek tovább így. A borító viszont nem a legsikerültebb, mintha csak úgy találomra hozták volna össze, és nem lenne köze a zenei tartalomhoz. A nóták külön-külön mind megállják a helyüket, egy lemezen mégis valahogy felemás érzést keltenek, ráadásul a dalsorrenden is lehetett volna még agyalni egy picit (a Victoria konkrétan leülteti a lemezt az elején), a zenekar új felállásával pedig el lehet indulni valamelyik ösvényen, de ez már a jövő titka.
