A Ministry visszatért! Abból a szempontból mindenképp, hogy Al Jourgensen három évvel a The Last Sucker lemezt követő búcsúzás után aktivizálta a bandát, kiadott egy lemezt, sőt, még koncertek is lesznek, többek között a Szigeten is játszanak majd. Azt viszont, hogy ez a reunion a banda legendás múltjának visszatértét is jelenti-e egyben, mindenki döntse el saját maga. Merthogy erre az egyszerűnek tűnő kérdésre egyáltalán nem annyira egyértelmű a válasz.
Jómagam meglehetősen későn, a Rio Grande Blood Senor Peligro dalának köszönhetően kapcsolódtam be a Ministry sztoriba, azóta viszont nagy kedvencemmé vált a banda. Totális favoritomnak ma is a Rio Grande meg persze a mindenható Psalm 69 lemezek számítanak, szóval elvben a Relapse-nek is le kellett volna gyalulnia, sajnos azonban mégsem tette. Merthogy csakúgy, mint a The Last Sucker, a Relapse is ugyanannak a vonalnak a folytatása, amin az utolsó Ministry lemezek is mozogtak. Épp csak egy másik tendencia, egy sokkal kevésbé üdvözítő is folytatódik vele: anno a Sucker is gyengébb volt egy leheletnyivel elődjénél, és ugyanígy elmondható a legfrissebb Jourgensen-műről is, hogy bár hasonló, meg jó is, de mégis eggyel halványabb, mint elődje.
Meglehetősen csalódott is voltam a lemez első végighallgatása után. Bár itt vannak a szokásosan széttorzított gitártémák, a gépi dobok és Jourgensen tipikus kántálása is, valami mégis hiányzik. Az utóbbi hetekben aztán rengeteget pörgettem a Relapse-et, és sikerült is végül megkedvelnem, de ettől függetlenül messze nem ez a legbivalyabb cucc, amihez Al barátunknak valaha köze volt.
Az már csak szőrszálhasogatás, hogy a nyitó Ghouldiggers hallgatása közben minduntalan hálát adok az Úrnak, hogy nem angol anyanyelvűnek születtem, és így, ha nem akarok odafigyelni rá, a szövege nem jut el a tudatomig. A zenebizniszt ostorozó, egyébként majd nyolcperces dalban ugyanis egyszer is meglehetősen sápasztó végighallgatni Al és menedzsere titkárnőjének telefonos párbeszédét, így ha minden egyes hallgatásnál végig kéne feszengenem ugyanezt, tuti, hogy elfutnék. Méghozzá jó messzire.
Bár az a mágia, ami a klasszikus Ministry anyagokat a mai napig jellemzi, ezúttal nincs meg, összességében azért nem vészes az új album. A Bin Ladenezős, háborúzós Double Tap, a kábszeres FreeFall vagy a kapzsiságot pellengérre állító 99 Percenters marha erős dalok, ráadásul kifejezetten gyenge láncszem sem épült be a Relapse tíz tétele közé. Egyszerűen csak már nem annyira friss, nem annyira ötletes és nem annyira lehengerlő a Ministry, mint akár csak öt-hat évvel ezelőtt is volt. Ezzel együtt azért ez még mindig az egyik legegyénibb és legjobb industrial szörnyeteg, horzsoló és jó, bár nem agyonbonyolított Mike Scaccia riffekkel, az utóbbi évek leggyorsabb Ministry dalaival és Jourgensen mindenféle jó kis beteg hozadékával, és csak akkor tűnik halványabbnak, ha a saját korábbi dolgaikhoz hasonlítom. Szóval, bár ezúttal nem ütöttek ki, remélhetőleg még sok menetet megélnek majd a szorítóban, a Szigeten pedig – bármilyen felállással is jönnek majd – maximálisan ajánlott elcsípni őket, hiszen néhány év kihagyás ide vagy oda, a 2008-ban a PeCsában mutatott gyilkos formát valószínűleg még mindig kisujjból hozzák.
Hozzászólások
Az SOD-ben tényleg nincs semmi különös, csak egyszerűen NAGYON el van találva, ill. nagyon illenek bele a Ministrys dolgok - A bugyborékolós/visszhangos ének, a darálós dobprogram, a gitársound, minden.
A Relapse meg... Fene tudja, nekem nem tetszik és kész. :) Egyszerűen nem áll jól Jourgensennek ez a NOFX-es dalszöveg.
Nekem a címadó is nagyon tetszik, fogós mint a szar. Weekenddel egyetértek, a lemez legkevésbé eltalált tétele, bár szerintem nem rosz. SOD covertől annyira nem estem hasra, tény h jó, de 4 percben egy 2 perces crossover nótát? Fene tudja
Ami időnként majdnem agyonvágja, az a felháborítóan szar szövegfelhozata l. a Ghouldiggers még vicces, a Double Tap meg dönget, mint a barom, utána viszont meredeken lefelé az egész. Freefall, hehe. "Help Help Help, No No No". 99 Percenters: "1 2 3 4 5 6 7 8 99 percenters! Hey hey hey hey hey!", ennél még a Dark Side Of The Spoon teljesen bomlott elméjű összevisszasága i is jobbak voltak (viszont a zene isten). A Relapse szar, a Weekend Warrior hallgathatatlan , aztán érdekes módon a Git Up... és a Bloodlust annyira jó dalok, hogy az ember kedvet kap újra meghallgatni az egészet.
Az SOD cover viszont nem csak, hogy zseniális, és az album legjob dala, de egymagában sokkal püspökebb, mint az Undercover/Everyday Is Halloween lemez feldolgozásai.
Azért jó lenne, ha ez után még letenne a fater az asztalra egy IGAZÁN jó lemezt, amire csak jó dalokat rak fel, a kizárólag a drogoknak/aggkori elhülyülésnek köszönhető förmedvényeket nem.