Az első Mistressről szóló ismertetőmet azzal zártam, hogy legközelebb elmondom, mennyit változtak a második lemezre. Jelentem: nagyon keveset. Úgyhogy, ha még annál is pofátlanabb lennék, mint amilyen vagyok, egyszerűen átmásolnám ide a korábbi iromány nagy részét. Változatlan felállás, ugyanolyan erőszakos, súlyos, kilátástalanságot sugalló zene, mint korábban. Még a lemez szerkezete sem változott semmit: kilenc szám, aztán plusz két bónusz track.
Már a borító is elég zord hangulatú sötétbarna, illetve fekete színeivel, valamint az igen erőteljesen a birodalmi sasra hajazó Mistress logóval. A szépirodalmi címre keresztelt Rat Piss nyitja a sort, és itt azért feltűnik egy kicsi, de fontos különbség a debüt albumhoz képest: a hangzás. Már nem az a zsigeri, végtelenül nyers megszólalás van jelen, egy fokkal (mondjuk tényleg csak eggyel) tisztább, metalosabb lett a sound. Maga a nyitó nóta is – főleg a lezárása - leginkább a thrash/death metalhoz áll közel, ami szintén új elem. A második tétel most is grindcore csépelés: Psychic One Inch Punch, ami másfél perc után lenyugszik, de csak azért, hogy fél perccel később kettőzött erővel verhesse szét Migg Kenney a dobokat. Az első lemeznél még felhánytorgattam neki, hogy lehetne pontosabb is, itt már azonban semmi gond nincs a teljesítményével. Sőt, eszméletlen milyen intenzitással küzd, szerintem minden koncerten lead vagy öt-hat kilót.
Az első igazán jó dal a Gotaboy (nem azonos az első lemezen található Goatboy-jal), ami alapvetően egy döngölős doom nóta, néhol kissé felgyorsítva, amiben Dave Cunt is érthetőbben vicsorog, mint máskor, szinte minden szava kivehető, már persze amikor nem hörög. A Wanker Colony aztán újfent egy szélvészgyors téma, acsarkodással, hörgéssel, grindcore zúzással és sok-sok fuckkal. Hát ez nem lett a kedvencem. A címadó következik, ami a legnagyobb meglepetésre egy alig másfél perces, dob-basszus témázgatásra kihegyezett instrumentális dalocska. Erről ennyit.
A későbbiekben jobbára középtempós döngölést kapunk (Hit Bottom, No Memory), némi tika-tikával megbolondítva, és olyan szépségesen gyönyörű és gyönyörűen szépséges számcímet, mint a Piss For Blood, Shit For Brains. De ez mind nem érdekes, mert ott a lényeg a végén: a 38. A záró számban megint nem tudtak röviden fogalmazni (alig 13 perc), de nem baj, mert magasan ez a korong legjobbja. Egy doom téma ez is, ám olyan vészjósló hangokkal, amiktől teljesen az a képzete lesz az embernek, hogy egy lélekharang kongását hallja valahonnan maga mellől. Az alaptéma hosszú-hosszú ismételgetése a szám felétől kezdődően pedig egészen hipnotikus hatást kelt.
Épp ezért kár, hogy a két bónusz tételt hozzácsapták a lemezhez, ezek ugyanis nem igazán javítanak az összképen. Persze, megint két feldolgozásról van szó, nem tudom, mi a francnak erőltetik ennyire, mivel olyan baromi jól nem szokott nekik sikerülni a dolog. Főleg a Darkthrone In The Shadow Of The Horns-a nem jön be, amiben Dave szarrá torzított hangja számomra kifejezetten idegtépő. A Sátán bocsássa meg, de életem során összesen ha három black metal albumot hallgattam végig (és Darkthrone nem volt közte), így megítélni sem tudom, hogy mennyire hűek az eredetihez.
Nem így a Like Broken Glass esetében. Elméletileg nem is találhattak volna a Crowbarnál jobb alanyt a feldolgozáshoz, és nem is rossz, amit művelnek, csak éppen nem is jó. A refrénekben ugyanis úgy érzem, hogy sikerült death dalt csinálniuk Windsteinék egyik legjobb szerzeményéből.
Mindent összevetve egy paraszthajszállal talán jobb ez a lemez, mint az előző volt, annyival azonban semmi esetre sem, hogy több pontot adjak rá. Úgyhogy a Mistress továbbra is nekem nyolc.
