Mivel a birminghami kvintett harmadik albumának (In Disgust We Trust) megjelentetésével egy időben az Earache újra piacra dobta a korábban egy kis kiadónál kihozott első két albumot, úgy illik, hogy ezekről is megemlékezzünk. Szerintem azonban méltánytalan lenne a csapattal szemben, ha a három lemezt egy füst alatt tudnánk le, úgyhogy inkább összehozok egy Mistress-trilógiát, aminek ez az első darabja. Egyébként hogy miért is tette mindezt a kiadó? Nyilván mert látnak potenciált a csapatban. Nem is alaptalanul.
A srácok le sem tagadhatnák, hogy az Earache védőszárnyai alatt vannak: esetükben is ronda emberek által elkövetett ronda zenével állunk szemben. Erőszakos, zajos és végtelenül nyers, zsigeri az egész. Kaotikus párosítása a doom/sludge-nak és a grindnak, ráadásul nyakon öntve egy nagy adag noise rockkal. Vagyis mázsás léptekkel előre az egyrészt a Crowbar, EyeHateGod, Melvins, másfelől pedig a Brutal Truth, Extreme Noise Terror, Napalm Death által kitaposott ösvényen.
A Bludgeon nyitja a sort, jó kis doom dalocska, ami a hossza és témája folytán is nagyon jó választás volt nyitónótának. A kettes God Of Rock aztán ráhozza a szívbajt az emberre grindcore zúzásával. De másfél perc alatt meg is válunk tőle, én ugyan egyáltalán nem bántam a rövidségét. Később a Goatboy és a Necronaut alatt is olyan témákat hoz a két gitáros (Misery és Drunken), ami minden sludge-hívő széplélek fülét megsimogatja. Ráadásul mindez annyira mélyre hangoltan és olyan istentelenül szutykos gitárhangzással szólal meg, amire még Kirk Windstein is csak azt mondaná, hogy rohadtul disznó. Aztán néhol adnak a noise rocknak is (Stunt Cock, Lord Worm), és hát ez sem hoz nagy felüdülést.
Bár a csapat által hozott smirgli hangzás az egyik legkedvesebb a számomra, és igazából egyik számra sem mondhatnám azt, hogy rossz, mégis van pár dolog, ami zavar. Így pl. Migg dobos helyenként kicsit lehetne pontosabb is (mondjuk ez nem annyira vészes), de a fő bajom az "énekes" Dave Cunt. Ének ugyan nincs a lemezen egy szál se, van viszont torokrecsegtetés, vonyítás, acsarkodás, szociopata üvöltés.
Mindez persze szép és jó, ráadásul a fent emlegetett csapatok sem a szép melódiáikról híresek, de hát nekem ezt akkor is nagyon nehéz kibírni végig. Olyan az egész, mintha Dave Mester egy - a mikrofon elé tartott - hangosbeszélőbe üvöltene bele, vagy mondjuk lenyelt volna egy Gillette pengét, és most azt próbálná felharákolni. Szép egy hasonlat lett ez is, de a Mistresshez ilyesmi illik. A legjobban az utolsó saját dal, a buldózer gyanánt előregördülő (és laza 12 perc hosszal bíró) Lord Worm végén próbálnak fogást az ember idegein, itt ugyanis vagy öt percig csak artikulálatlan üvöltést, gitárgerjesztést és feedbackeket kapunk. Pedig enélkül nálam ez a doom dal lenne a csúcs.
A lemez legvégén aztán van még két bónusz track, két feldolgozás, amiből az első a Whiplash címet viseli. Ez alapján mindenkinek tudnia kell, hogy ez melyik zenekartól is van, nem is írok ide csak annyit, hogy szerintem ezért nagyon nagy kár volt, és nem is értem, hogy mi értelme az ilyesminek. Próbáltak még gyorsítani és ezáltal durvítani a számon, de hát így pont a lényeg, a feszesség és az energia ment tropára. Pláne úgy, hogy Dave-nek annyi hangja sincs, hogy a Whiplash bonyolultnak csak nehezen nevezhető énektémáit hozza. Ez azért gáz. A másik átértelmezés sokkal jobban tetszik, már az is, hogy nem egy szokványos dalt sikerült választani. Ez ugyanis az Earth Died Screaming Tom Waits-től. Hát, csináltak egy doom menetelést Waits Bácsi keserédes balladájából, amit igazából csak a szövegéről ismertem fel. Ez fasza lett, egyedi ötlet, szép lezárás ide a végére.
A Mistress már elsőre is nagyon nagyot odasóz a hallgatónak, de ez tipikusan olyan album, amit többször (sokszor) meg kell hallgatni ahhoz, hogy igazából ráérezzünk az ízére. Ha ráérzünk egyáltalán. Nálam a hangzás és a gitárjáték az, ami kiemeli őket a tömegből. Aztán legközelebb elmondom azt is, hogy mennyit változtak a második lemezre.
