A Tisztítótűz lemezt követően villámgyorsan befáradt a soproni Moby Dick, hogy aztán néhány év kihagyás után egy méregerős lemezzel térjenek vissza. Megjelenése után rögtön nagy favoritommá vált a Golgota, így nem csoda, hogy igencsak kíváncsi voltam, 2005-ben mit tesz le az asztalra a nagy fehér bálna. Örök igazság, hogy nincs két egyforma Moby Dick lemez, a saját stílusukon belül mindig igyekszenek valamit változtatni, újítani. Felületes hallgatóknak ezek nem mindig észrevehetőek elsőre, de aki az egész életművet ismeri, annak rögtön feltűnik minden egyes csemege.
A Se Nap, se Hold sem követi tehát a Golgotát, vannak hasonlóságok, de azért mégis alapjaiban más ez a lemez, mint elődje. Hálistennek megmaradt az ütős megszólalás, ugyanúgy hasít minden, mint 2003-ban, nagyon harap a cucc. Mégis jellemző az anyagra, hogy a Golgotával szemben nem a modernkedést helyezi előtérbe, ehelyett inkább a klasszikus MD lemezeket idézi meg, mai köntösbe bugyolálva. Leginkább talán a Körhinta ugorhat be egyes részeknél, de a régi Moby Dick hangulat tulajdonképpen az egész lemezt átitatja. Külön kiemelném Mentes Norbit, aki évek óta nem szólózott ilyen jól. Nagyon eltalálta, hova, milyen szóló illik.
A kezdő Jusson eszébe rögtön egy pörgős, igazi MD thrashelés. Visszatérés a klasszikus vonalhoz, egy Fejfa helyett lemezt idéző marha jó szólóval. A refrén előtti ugrálós rész is nagyon ott van, Hofi pörgetéseiről már nem is beszélve. Már itt megjelenik a cucc legnagyobb újdonsága, nevezetesen a háttérvokálok használata, ami eleddig egyáltalán nem volt jellemző Smiciékre, és amelyet Ficzek András szolgáltat az Echo Of Dalriadából. Másodikként érkezik a Demokrácia álarca, ami megint csak klasszikus MD, lásd Körhinta, remek R'n'R-os szólóval. A harmadik Pozitív minta egy málházós darab, masszív társadalomkritikával. Elég lassan akar beindulni a nóta, de a végére azért csak egész finom dolgok kerekednek ki belőle.
Negyediknek érkezik a klippel is megtámogatott Lélekromboló torpedó, és itt húztam először fel a szemöldökömet. Akárhogy akarom ugyanis, nem tudok megbarátkozni ezzel a nótával. Nem rossz pedig, dobkiállással indul, le van hangolva mint az atom, de Pusztai Zoli szövegével nem tudok mit kezdeni. A korábbi lemezekre is írt már néhány érdekes sort, de itt több nóta is van, aminek mondataitól, megfogalmazásától egyszerűen feláll hátamon a szőr. Ugyanígy nem tetszik szövegileg az Apránként adagolva sem, pedig a nóta maga egy jófajta gyors darab, a középrészben egy érdekes tempóváltással, a szóló meg ismét zsír. A következő Vágóhíd utca 5 aztán maga a mélypont. A nóta sem tetszik igazán, de az, hogy "Vágóhíd utca 5, Sintér sikátor...", hát az valami borzalom. Kéremszépen, ez még a legszebb emlékű Ossian korongokon is gáz kategória lett volna!
Tehát a lemez középrésze nem annyira erős, de mielőtt még megijednénk, rögtön jön a Tegyünk úgy... ami viszont kedvencemmé avanzsálódott már pár meghallgatás után. Nagyon oda van rakva a súlyos málházás meg a riadót fújó szirénát idéző szóló is. Ráadásul az alapriff is hasít rendesen. Apokaliptikus képet fest a világ pusztulásáról, tehát a klasszikus MD-fél optimizmus legújabb reinkarnálódása. Nem mondom, hogy a téma iszonyú eredeti, de mégis jó a szöveg, illik az eddigiek közé. A címadó nem hoz igazi újdonságot, nem úgy, mint a latinos akusztikus gitárral indító Nem adnak semmit, amiben a Big Brother első részéből ismert Renato vendégszerepel. Mellesleg ebben a nótában legjobbak a vokálok, meg az egészet nagyon eltalálták.
A Nem érhet véget-nek a refrénje húz nagyon, majd jön a záró Napot ő hoz. Egy iszonyú belassult, súlyos nóta a végére, billentyűvel és vonósokkal!!! Ilyen se volt még! Elég furcsa, de bejön, mellesleg dicsérendő a kísérletezési kedv meg az újítás. Ha csupa ilyen ötletes dal lenne a lemezen, menne a max pontszám, de a gyengébb középrész miatt ez most csak nyolc.
