A Mondo Generator egy Kyuss dal címe, pontosabban a tizenhármas tracké a Blues For The Red Sun-on. Szerény véleményem szerint a sivatagi istenségek valaha írt egyik legborultabb szerzeménye ez, ami nem is csoda, hiszen ez az egyetlen olyan darab a repertoárban, amit mind zeneileg, mind szövegileg teljes egészében a csapat legsúlyosabb arca, Nick Oliveri basszer követett el, sőt, ő is üvölt végig (szarrá torzított „énekéből" amúgy egyetlen szót sem érteni). Oliveri már ekkor is őrületéről volt híres, amire később, a Kyussból kipenderítve csak még inkább rátett néhány lapáttal. Rex Everything művésznéven beszállt a még nála is aberráltabb fazonokból álló Dwarvesba, egy ideig állandó tag lett Josh Homme cimborája mellett a QOTSA-ben, ahol többször is anyaszült meztelenül lépett színpadra, kisegített az Eagles Of Death Metalban, meg még ezer helyen, és nem mellékesen megalapította egykori dalától nevét kölcsönző saját bandáját, amiben nem meglepő módon hatalmas jövés-menés kezdődött, egyedüli állandó tagként azóta is csak hősünk funkcionál.
Mondhatnók alig maradt ideje arra, hogy kedvenc hobbijainak adózzon, úgymint az ivásnak, a drogozásnak és a nők megverésének. Oliveri ugyanis sajnálatos módon ez utóbbinak is a rabja, anno már a QOTSA-ből is egy hasonló balhé miatt kellett eltűznie, legutóbbi akcióját azonban már csak nehezen tudná überelni: júliusban saját házából vitték el a SWAT kommandósok, miután jócskán helyben hagyta, majd csőre töltött puskával túszul ejtette barátnőjét. Mindent egybevetve kimondottan kedves alaknak tűnik hát a Kyuss Lives! kötelékében nemrégiben kis hazánkban is megfordult Nicky fiú, de úgy is mondhatjuk, hogy egy sajátos kor- és kórképét nyújtja a modern amerikai létnek. Mindezen előzmények ismeretében enyhén szólva is visszás érzéseket kelt a negyedik teljes értékű Mondo Generator album borítóján látható, megcsonkított és csurom véres női torzót ábrázoló festmény.
Ennyit a körítésről, és akkor nézzük végre, hogy milyen is a zene maga! Amennyiben még sosem volt szerencsétlenséged a Mondóhoz, akkor azt mondom, hogy kizárólag abban az esetben hallgasd meg bármelyik MG lemezt, ha szereted a mocskot, és nem bánod, ha egy banda egyszerre merít a Motörheadtől, az AC/DC-től, meg mondjuk a stoner rockból, de ennél azért sokkal jobban szereti a klasszikus amerikai punk/HC-t. Ráadásul mindennek a tetejébe egy érezhetően skizofrén fazon úgy süvölt rá a dalokra, mintha csak napokkal ezelőtt épült volna fel gégeműtétjéből.
Persze ennyire korántsem súlyos az összkép, a Hell Comes...-on meg pláne, hiszen nagyrészt olyan dalok sorjáznak itt, amiket egyidejűleg jellemez a hisztérikus karcosság és a fogósság, ha nagyon akarom, némelyik a maga módján még kimondottan hallgattatja is magát. Mondjuk a Dead Silence elég riasztóan kezd, de a kettes The Way I Let You Down már könnyedebb hallgatnivaló, mintha Hank von Helvete énekelne el egy Danko Jones dalt. A későbbiekben is bukkannak fel olyan témák, amikre egyből felkapja az ember a fejét, mint az akár Rated R korszakos QOTSA számoknak is beillő Won't Let Go, Like The Sky, vagy épp a 2010-es Dog Food EP-ről már ismert, és csak nüansznyit átdolgozott This Isn't Love és Smashed Apart. Ez utóbbi kettős a korong legszellősebb, legdallamosabb darabjait jelenti, akár még Ramones nótáknak is elmennének, nem csoda hát, hogy CJ Ramone is szerepel bennük.
Az én favoritjaim azonban mégsem ezek, sokkal inkább a dohogó riffel felvértezett The Dirth Beneath, ami egészen biztosan a legnagyobb koncertkedvenc lesz az új lemezről (pláne, hogy ebben van a „You're Mondo Generator!" kórus is), illetve a záró The Last Train, ami egy beborult rakenroll dal, de nem emiatt lesz híres, hanem azért, mert ebben egyszerre szerepel a két egykori harcostárs (azóta ellenség) Josh Homme és John Garcia, ami a közöttük jelenleg zajló pereskedés fényében igen érdekes. Ehhez persze tudni kell, hogy a dal még a jogi hercehurca előtt készült, ráadásul a két stoner ikon nem is volt egyszerre jelen a stúdióban – mindegy, az utolsó vonat engem is elvisz magával, lévén egy remek darab. De a maga módján mind tetszik, talán a címében erős konnotációt hordó Central Nervous System High School kivételével, ez ugyanis nem más, mint egyetlen riffre épülő hisztérikus töltelék.
Kövezzetek meg, de nekem a Mondo Generator csörömpölése mindig is tetszett, most is így tesz, hallgatásról hallgatásra egyre jobban, és ez teljesen független attól, hogy Oliverit személy szerint mekkora seggfejnek tartom. A rock and roll úgysem kisasszonysport.
