Shock!

Lassan már nagyítóval kell keresgélni azokat a patikamérleget és egyéb lélekölő dolgokat felrúgó zenekarokat, akik mindenféle cicoma és felesleges körítés nélkül tolják az arcodba az ösztönös és pofonegyszerű rákenrollt. A hitelességgel persze azért ennyire könnyen nem dobálóznék, hisz ez a fogalom mára szinte teljesen elvesztette jelentőségét, azonban ha új lemezzel jelentkeznek az olyan jól bejáratott csapatok, mint amilyen az általában mindig megbízható minőségben utazó Monster Truck, érdemes időt szentelni nekik. A nagyrészt stúdiókban összehegesztett, örömzenét csak csírájában tartalmazó, lélektelen produkciók között meg egyenesen üdítő dolog szembesülni azzal a fajta klasszikus, laza amerikai életérzéssel, amelyben – kanadai létük ellenére – ők is utaznak.

Az ügy persze akkor válik csak igazán érdekessé, ha mindehhez kiváló dalok is társulnak. Jon Harvey basszer/énekes és csapata már korábban többször bizonyította, hogy képes komoly potenciállal rendelkező szerzeményeket is leszállítani, bár azt azért nem mondanám, hogy eddig megjelent három albumuk közül mindegyik maga volt a megtestesül rock′n′roll mennyország. A négy évvel ezelőtti True Rockerst például néhány pofásabb nótát leszámítva nem is igazán nevezném kiemelkedőnek, de eddig is egyértelmű volt, hogy a debüt Furiosityt követő Sittin' Heavy nevezhető pályájuk eddigi csúcspontjának. Ebben talán közrejátszhatott az is, hogy a friss Warriorhoz hasonlóan azt a lemezt is telepakolták könnyen befogadható, fogós tételekkel. Sokan persze alapból viszolyognak az ilyesmitől, ennek a bandának viszont határozottan jól állnak az efféle egészségesen populáris megnyilvánulások, pontosan ugyanúgy, ahogyan a Nickelbacknek, az Aerosmithnek vagy akár a melodikusabb vonalon mozgó Damn Yankeesnek is anno.

Nem lennék meglepve, ha a megszólított célközönség között náluk is szerepelnének azok a háziasszonyok, akik fakanállal a kezükben rögtön elkezdenek lötyögni főzés közben, ha meghallják valamelyik csatornán a háttérben bazseváló zenekart. Nekem az ilyesmi már csak szélsőséges esetekben tud átfolyni a szűrőmön, de el kell ismerni: a banda nagyon jól csinálja azt, amihez a legjobban ért. Szerencsére a fenti momentumok maximum egy-két esetben jelentkeznek csak az aktuális korongon. Ilyen a country- és southern-ízeket a klasszik Lynyrd Skynyrd stílusával vegyítő Country Livin', illetve a kissé karcosabb, de azért szintén amcsisan folkos – és közben a Nickelbacket is megidéző – Love & Time, de megijedni azért nem kell, a történet korántsem fordul át unatkozó milfeket behálózó, kiégett dzsonbondzsovi-féle könnyfakasztó és bugyinedvesítő nyenyerébe. A Harvey torkán keletkezett méteres szőr és ráspoly eleve nem is e célból alakította ilyenre az énekes hangszálait, és nem is rest kiereszteni a hangorkánt akkor, amikor kell. A lemezt egyébként mindjárt három orbitális slágerrel nyitják meg: az izmos középtempóban fogant címadó, valamint az ugyancsak feszes alapokra felhúzott Fuzz Mountain szerintem a legszőrösebb szívű kritikusokat is meggyőzi, a feszes, zsírtól fröcsögő, testes hangszínnel rendelkező gitárokkal harapó Golden Womanről már nem is beszélve. Utóbbi jelenleg is az egyik kedvencem az anyagról.

A ZZ Top-ízű bevezetővel startoló Get My Things & Go is megérdemli, hogy csutkára tekerjük a hangerőt, ráadásul itt Harvey elképesztően pofátlan módon idézi meg egyszerre James Hetfieldet, Pepper Keenant, Chad Kroegert és az egykori Spiritual Beggars- jelenleg Band Of Spice-frontembert, Christian „Spice″ Sjöstrandot. Hatalmas tehetség a csóka, ez nem vitatéma. A dalcsokor végére aztán még jobban összerántják magukat, és odaraknak a nyitó hármas színvonalához is bőven felérő kompozíciókat. Mind a lendületes, energikus Wild Man, mind pedig az együtténeklős Still Got Fire (mekkora zsír téma az is, ahogyan Jon a versszakok végére odaénekli a „You'll never gonna take it away" sort!) tökéletes aláfestő zene az amcsi sivatagokat átszelő országutakon való cirkáláshoz és útszéli kocsmák meglátogatásához, ha valakinek épp ilyesmihez lenne kedve. Persze mindezt szigorúan csak favágóingben, ízlésesen kivarrva, harcsabajusszal, veszkócsizmában és cowboykalapban. Máshogy nem is lehet.

Tíz darab csontra lecsupaszított, ugyanakkor combos dal, némileg több mint fél órás játékidővel, világmegváltás és művészkedés nélkül. Ennyit képes jelenleg nyújtani a Monster Truck, és ennyi bőven elég is ahhoz, hogy jól szórakozzunk. Nálam ezzel el is érték azt, hogy a favoritom lett a Warriors az eddigi termésből: organikusabban, lélegzőbben is szól elődeinél, ráadásul Jeremy Wilderman gitárjait is úgy tolták feljebb, és úgy kevertek hozzá egy enyhe „porszívós" stoner hangzást is, hogy nem vesztek el tőlük Brandon Bliss billentyűs Hammond-hangszínei sem. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, és talán kicsit ide is tartozik, de én már azért el tudnék viselni egy új Asphalt Horsemen-lemezt is.