A kanadai Monster Truck 2016-os Sittin' Heavy albuma az utóbbi évek egyik kiemelkedő produktumának számított a húzós rockvonalon. A csapat elég jó nevet is szerzett magának a színtéren – nálunk is nagy sikert arattak az Arénában a Nickelback előtt –, így sokat vártam a folytatástól. A True Rockers ehhez képest ugyan elég jól sikerült, de az elődjét egyértelműen jobban szerettem.
Elég elhibázott lépésnek tartom, hogy a csapat a külsős segítséggel írt Evolutiont hozta ki első single-ként, ez a szám ugyanis roppant komolyan félrevitte a várakozásokat a lemezt illetően. Az ilyesmi jelentőségét még manapság sem tanácsos lebecsülni, az ember ugyanis gyarló lélek, könnyen elködösül a tekintete mindenféle előítéletektől meg beidegződésektől, és ezek a bizonyos első benyomások nagyon sokat számítanak a végső fogadtatást illetően is. Láttunk már ilyen elcseszett húzást a múltban nem is egyet... Meggyőződésem például, hogy amennyiben mondjuk a Megadeth nem a címadóval, hanem a Kingmakerrel kezdi el promotálni a Super Collidert, sokkal kevesebben kezdtek volna köpködni az album egészét illetően, akkora változásokról ugyanis azért messze nem volt szó, mint amennyire divat volt ezt hangoztatni. És a Megadeth egy évtizedek óta bejáratott név fix táborral, a Monster Truck meg egy éppen csak feltörekvőben lévő, fiatal bagázs...
Miért akar a Monster Truck Nickelbacket játszani, mikor ők nem a Nickelback, hanem a Monster Truck? – kérdeztem én is, miután először meghallottam a megszólalásában és dallamvilágában is egyaránt totális chadkroegerizmusokat hozó Evolutiont. És ilyenkor tökmindegynek tűnik, hogy maga a dal egyébként egyáltalán nem rossz, ha egyszer tévképzeteket kelt a közönségben az album egészét illetően. Mert mondanom sem kell, a Monster Truck összességében természetesen nem ment át Nickelbackbe az új lemezen, alapvetően továbbra is a rájuk jellemző vérbő, tökös rock'n'rollt nyomják. Az Evolution egyértelmű kivétel a lemezen, nem pedig a főszabály, és ezt leszámítva mindössze egyetlen ponton igyekeznek hasonlóan matekosan tágítani a saját kereteiket. Ennek megfelelően én például biztosan hanyagoltam volna a power/popos, bárgyú és erőltetett, szintén külsős behatású Young City Heartsot is. Főleg, mert ahol nem akarnak kibújni a bőrükből, és saját jogon is azonnal, mindenféle fokozatosság nélkül arénákba költözni a klubokból, a banda továbbra is nagyon jó.
Ennek megfelelően a Thundertruck ellenállhatatlan húzása, a Devil Don't Care feelinges southern ízei, netán a Being Cool Is Over, a Denim Danger vagy a Hurricane sörnyitóért üvöltő hard rockja egyértelmű csúcspont, de ugyanígy a két lassabb, érzékenyebb darabot is csak dicsérni tudom. Az Undone is nagyon finom, de a The Howlin′ üt csak igazán gigantikusat a lemez legvégén. Könyörgöm, aki ilyen magasba törő, a Led Zeppelin epikusságát megidéző dalt képes írni, máshol miért bohóckodik azzal, hogy lekopírozza a Nickelbacket? A Dee Sniderrel megerősített címadó nyitószám mondjuk nekem annyira nem jön be a faszán elcsípett tempót leszámítva, de ars poeticának ez sem rossz. És ugyan akad pár jellegtelenebb darab is az említetteken túl, viszont ezekben is akadnak dicsérni való pozitívumok, akár egy szépen elkapott hajlítás Jon Harvey-től, akár egy ízes szóló Jeremy Widermantől, akár egy szépen felgurgulázó hammondos futam Brandon Blisstől.
Szóval összességében nem történt semmiféle dráma, teljesen vállalható lemez lett a True Rockers, szívesen és sokat is hallgatom, mióta megjelent. De remélem, legközelebb nem akarnak majd kibújni a bőrükből még egy-két dal erejéig sem, mert ez a csapat egyértelműen akkor a legjobb, amikor kövér, délies groove-okat nyomatnak ízes dallamokkal.
