Shock!

Gyakran talál meg minket is az a kérdés, hogy ugyan miféle alapon válogatunk az új megjelenések között, milyen indokkal adunk teret egyeseknek és hallgatunk el bizonyos előadókat (spoiler: fizetnek érte). A kollégák nevében ugyan nem beszélhetek (őket ezért fizetik, és basszus, most is nyaralnak), részemről meglehetősen szimpla az ábra: hajdani kedvenceim csontig lerágott és megcsócsált művészetének újrafelfedezése helyett, pusztán a kaland kedvéért meghallgatom inkább mondjuk Tommy „$" Lee (amúgy kifejezetten izgalmas) új dalait, vagy teszek egy próbát az undergroundban évek óta jó érzékkel válogató Season Of Mist legújabb felfedezettjével. Kátai Tamás és (immár) Makó Dávid lakótársai valami egészen furcsa dolgot művelnek a padlásszobában, amit a két extrém szélsőség felé tendáló kritikák igazolnak vissza a legfényesebben. Ennyiből pedig máris sejtettem, hogy a végeredmény, ha nem is vág gerincre, jelentőségteljes lesz.

Amikor két, látszólag nem elegyedő dolgot mixelünk, és netán a szélesebb közönség elé is tárjuk, az okvetlenül hoz magával több-kevesebb elvi okokból való elutasítást a hallgatóság részéről. Ez rendben is van, a rapid ítélkezéssel azonban vigyázzunk. Egyáltalán, ki mondja meg a tutit, hogy hol születik az efféle kísérletekből érték, és hol történik szánalmas próbálkozás a kóla jóféle borral való keverésére? Amit én meghallok mondjuk az Anaal Nathrakhban, ugyanaz másoknál esetleg borzalmas igénytelenségként, gyomorforgató giccsként csapódik le – mindezzel pedig lehet éppen, de nem érdemes vitába szállni. Az ízlések és pofonok világának peremvidékén alkot a belorusz Mora Prokaza is, akik a maguk alattomos módján be is húztak ebbe a groteszk, kifordított birodalomba. Ezért elsődlegesen a Check It című szerzemény klipje felelős, amelynek alapján boldogan állapítottam meg, hogy az elkövetők sem gondolják teljesen komolyan ezt az egészet. A körítés és a megszólalás viszont profi, szóval az esélyt egyértelműen megérdemlik.

A vidám kis (ma már csak) duó harmadik teljes értékű sorlemezén ráadásul egyfajta tökélyre fejlesztette az utóbbi nyolc évben fáradhatatlanul kevergetett főzetet, és annyit mindenesetre máris elértek, hogy nem lehet szó nélkül ellépni előlük. Ha azt állítod, hogy elképzelni sem tudod a szónikus sátánimádást egy trap előadótól, arra csak azt mondhatom: jól van az úgy. A Mora Prokaza esetében alapvetően az utóbbiról van szó (ti. trapről), a többi pedig a máz, amit tényleg nagyon alaposan terítenek az arcok. Nem volt ez mindig így, feleink a (black) metal felől indultak, ez azonban manapság inkább csak az attitűdben képeződik le, viszont – ahogy azt már többször pedzegettem – a feketefém számomra mindig is leginkább a hozzáállásról szólt, úgyhogy talán helyén tudom kezelni ezt a vérzivatart is. Ha feszült arccal kutatjuk mindennek az értelmét, nagy valószínűséggel semmire sem jutunk, de egyrészt bőséggel elfér egy efféle kísérlet is a nap alatt, másrészt... de nincs másrészt, hiszen tudom, hogy máris érdekel.

Elmondhatom magamról, hogy se a trap, se a black metal irányába nem vagyok elfogult, utóbbit mondjuk lényegesen gyakrabban hallgatom, de ez azon az alapvetésen vajmi keveset változtat, hogy kalandok után kutatva manapság nem ezeket az ösvényeket járom. A Mora Prokaza viszont határozottan fenntartja az érdeklődést azáltal, hogy sehogy sem jutsz dűlőre a megítélésükkel kapcsolatban: ahhoz túlságosan céltudatos, hogy egy rakás szemétnek nevezd, ahhoz viszont nem elég tartalmas, hogy komolyabb dolgokat láss bele. De most komolyan, mire számítottál Farmakontól (minden, ami nem dob) és Hatestormtól (dob)? Beszédes dalcímeik (I'm Not Yours, I See It This Way és a katartikus Sorry Man) önmagukban is elhelyezik a térképen a brigádot, akik a punknak a kívülről jöttek által többszörösen megerőszakolt, vérbe fagyva az erdőszélen hagyott tetemének bőrébe bújnak bele, és adnak elő roppant nehezen feledhető bábjátékot. A dobozban fogant sound pedig csak megerősít abban a tévképzetemben, hogy mindez nem is velem történik.

Már csak az a kérdés, hogy akarod-e, hogy veled is megtörténjen.