Shock!

Túl a Motörhead 26. születésnapján és a maga 56. életévén, Lemmy rendületlenül nyomul tovább! Miért is hagyná abba, ha még mindig érzi magában az alkotókedvet és nem is sikertelenül teszi a dolgát? Lehet, hogy az Ace Of Spades album időszaka (hm, az sem éppen tegnap volt!..) számított a csapat aranykorának, de Lemmy ezen már nem izgatja magát. Ő nem marketing-szakember vagy ilyesmi, hanem rocker, aki elsősorban lemezeket készíteni és koncertezni szeret. Most az előbbi tevékenység vált időszerűvé nála.

A negyedszázados évfordulót ünneplő We Are Motörhead album, amellett, hogy a banda valamennyi jellegzetességét felvonultatta, irgalmatlanul keményre sikerült. Ehhez képest az idei Hammered feltűnően visszafogott lett, de azért szerencsére nem mutatkoznak a fáradás jelei. Egyik-másik konkrét zenei megoldás vagy szövegfordulat lehet esetleg ismerős korábbról, ám ezzel nincs értelme behatóbban foglalkozni. Ez az anyag, amellett, hogy nem fékevesztett brutalitásával tűnik ki, nem is akar súlyosabbnak látszani, mint amilyen a valóságban. A nyitó Walk A Crooked Mile mindjárt egy lassabb középtempóval operáló darab. Szövege amolyan elgondolkodtatóan ironikus hangot üt meg, a jó öreg recéstorkú pedig akkorát énekel (és vokálozik magának hozzá) az előrefrénben, hogy csak!

Az utána következő Down The Line is nagyjából ebben a sebességtartományban mozog és ugyanezt a lazább vonalat képviseli még a Mine All Mine, a Shut Your Mouth, meg a Dr. Love. Hagyományosan gyors, darálós Motörhead dörgedelemből mindössze kettőt találunk a korongon, ezek a rock'n'rollosabb Brave New World illetve a Red Raw, a Hammered legharapósabb száma. Ettől függetlenül nincs hiány agresszívebb témákban, ám ezeket se nevezném kimondottan dühösnek; a Voices from The War, a Shut Your Mouth, a Kill The World vagy a No Remorse inkább szarkasztikus világlátásról tanúskodik (a pálmát e téren szerintem a "Save yourself and kill the world" sor viszi). Zárásként pedig visszatér Lemmy egyik rég nem hallott ötlete, mostani monológjához azonban nincs gitáros aláfestés, csupán egy kis noise a háttérben. Ez a tétel az ugyancsak bájos című Serial Killer.

Szóval semmi görcsölés, semmi verejtékszag: Lemmy, Phil Campbell és a szuperdobos Mikkey Dee egyszerűen felpakolta a legjobbnak ítélt tizenegy friss szerzeményét erre a CD-re. Az összképet tekintve tehát ez egy higgadtabb 'head-album (mint ilyen, alighanem a March Or Die-Overnight Sensation-Snake Bite Love sorba illik a legjobban, hogy a nem annyira távoli múlt hasonló hangvételű Motörmunkáira utaljak) - a trió viszont nem félgőzzel dolgozott!