Shock!

Hetedik albumához érkezett a devoni trió, amelyen az utóbbi évek elektronikusabb és kimondottan divatosabb kalandozásai után visszatértek a korai időszak nyersebb megszólalásához, tehát sokkal gitárorientáltabb a Drones, mint mondjuk az utolsó két lemez legvadabb dalai összesen. A három évvel ezelőtti The 2nd Law-t ugyan annak idején kilenc pontra értékeltem, de mai fejjel inkább egy erős nyolcast érne, főleg, hogy még mindig az első négy lemezt forgatom szívesebben, ha épp Muse-t támad kedvem hallgatni.

A rockosabb megszólalásra nyilvánvalóan sokat rásegít, hogy a legendás Robert John „Mutt" Lange volt a társproducer, aki ugyan az utóbbi sok évben a Muse-nál jóval fogyaszthatóbb és populárisabb zenékkel foglalkozott, de ne feledjük, mennyi mindent köszönhetünk neki a '80-as évekből. Ez a visszakanyarodás a hagyományosabb sound felé az első single-nél (és a lemez nyitódalánál), a Dead Inside-nál annyiban máris megmutatkozott, hogy csodálatosan erőteljes '80-as évek-hangulatot hordoz ez a négy és fél perc. Hozzátenném: nem tudom nem meghallani, hogy a szám a Queen Radio Ga Gájának mai változata, amelyben épp Bono énekel a U2-ból. Nem baj ez, eddig is nyilvánvalóak és szemérmetlenük szembeszökőek voltak ezek a hatások, és senki nem gondolta, hogy épp a hetedik lemeznél hagyják majd el eddigi kiapadhatatlan forrásaikat, és kezdik el másolni a Biohazardot. Mert hogy a Dead Inside minden hatás ellenére jó.

A következő Psycho a régi idők mjúzát tolja az arcunkba, egy jófajta riff uralkodik a dalban, nincs itt mellébeszélés, csak rockolás. Persze ne várjon senki slayeres zúzdát, de aki hozzászokott a zenekar puhább, rádióbarátabb megszólalásához, és életében nem hallott még náluk merészebben gitározó zenekarokat, azt pofán csaphatja mindez – természetesen nem a Shockocska olvasóira céloztam. A harmadik Mercy már kevésbé meglepő, aránylag sok hasonló melódiát hallottunk már a zenekartól, de bizony megint megnyerő a végeredmény így, ebben a zabolátlanabb formában. Matt Bellamy dallamai még mindig szárnyalóan fülbemászóak, és igen, giccsesek, de kit érdekel, van bennük valami magával ragadó – hozzáteszem, tökéletesen megértem, ha valakiből ugyanez az ellenkező hatást váltja ki, és irritálónak tartja (mint például én a sárga tictac formájú, roppant idegesítő minyonokat). A Reapersben tovább fokozódik mindez, szinte már metalos gitártekeréssel kezdődik, és a refrén előtt érkezik a R.I.F.F., hihetetlenül jól áll a Muse-nak ez a féktelenebb, egészen a '70-es és a '90-es éveket (és bizonyos, az eddigektől eltérő zenekarokat) megidéző arculat. Koncerten még rockandrollabb lehet majd mindez, legalábbis nagy reményeket fűzök hozzá, hogy majd a programba kerül a Reapers, és elér hozzánk is a turné.

A lemez további részében az eddig felsorolt ízeket felhasználva kapjuk a kevésbé lendületes számokat, és ugyan ezek közül néhány ANNYIRA nem kapott el (Defector, Aftermath), de majd úgyis jóra hallgatom őket előbb-utóbb. Továbbá az sem tudott nem feltűnni, hogy a Drones második felében mintha ismét túltengene a Queen árnyéka, bár pont az előbb említett Aftermath arcpirítóan One a U2-tól, kicsit már viccesen is az. Mutt Lange bizonyára ezeknél a részeknél kiment a stúdióból a mosdóba, ki tudja. Az ezután következő, tízperces (!!!) The Globalist első fele andalító és indokolatlanul lassú felvezetése a maradék öt percnek, ahol egy rövid ideig ismét megtalálták a distortion gombot a gitárpedálon (netán Lange visszaért a mosdókörből két perc erejéig). Céltalannak és indokolatlannak érzem, hogy tíz percig húzzák azt, amit egy masszívabb és lényegretörőbb három-négy percben is el lehetett volna intézni, ráadásul a szám vége zongorás mélabúba fullad. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha három totál össze nem illő témát rántottak volna össze sebtében, mert még kellett a lemez végére valami. Mindezek után a záró címadó gregorián (mi más...) levezetése egyelőre a kérdőjeleket rajzolja a homlokomra, noha nem rossz, de a legkevésbé érzem indokoltnak – igaz, a szövegekbe még nem mélyedtem bele, talán ott a talány megfejtése.

Kicsit túlzó módon megalománnak tűnik a Drones számomra: amilyen ígéretesen, sőt, bombasztikusan indult, majd folytatódott, a második felére elfogyott a puskapor, legalábbis nem érzem annyira erősnek az ott szereplő dalokat. Talán majd fél év múlva, a szokásos évi értékelőnk elkészítése idejére a helyére fog kerülni ez is. Egy halvány nyolcasban kiegyezem most velük, arányaiban még mindig jóval szimpatikusabb a Drones, mint nem, és azt a két-három számot, ami kevésbé rokonszenves, majd legfeljebb gyorsan átugrom.