Shock!

Legyen szó pop/rock/alternatív zenéről, a Muse manapság egészen egyszerűen megkerülhetetlen. Ez a három, halálosan jellegtelenül kinéző angol srác olyan fura színfoltja lett a manapság többnyire összevissza burjánzó és önmagát ismétlő zenei világnak, amire az utóbbi években egyre ritkábban volt példa. Pedig ők is konkrétan megnevezhető zenekarok hatásaiból nőttek ki, és mégis, ma már simán beszélhetünk muse-os stílusról és követőkről.

Nem csoda, hogy nagy várakozás előzte meg az új lemezt, mely három évvel a hibátlanra sikerült Black Holes And Revelations után jelent meg. Itt van végre (?) a The Resistance, átrágtam magam jó párszor, de sajnos nem mondhatom azt, hogy képtelen vagyok kivenni a lejátszóból, sőt, egyre kevésbé akarom meghallgatni. Pedig az első dal (Uprising) hibátlan, annak ellenére, hogy halálosan kiszámíthatóan viszik tovább a Muse elektronikusabb, populárisabb vonalát, és Matthew Bellamy nyávogós énekdallamait is kívülről lehet fújni három másodperc után. A második szám (Resistance) már ennél egy cseppet meglepőbb, főleg mikor a totálisan retrós soundot is jobban megvillantják, ez a zongorás-queenes-jórefrénes Muse szerzemény is gyorsan megszeretteti magát. Az Undisclosed Desires-nél már kicsit felvontam a szemöldököm, bár még alapvetően szimpatikus volt a vonal, és még az a szerencsétlen régivágású effekt is halálosan illik az egészbe amit olykor az énekre úsztattak. A negyedik dal zongorás, még az eddigieknél lanyhább kezdése már komolyan kezdett megriasztani, főleg mikor a dal kibontakozásánál konkrétan majdnem ráénekeltem a következő taktusra, hogy: we are the champions (gy.k.: Queen örökbecsű), persze nem ez lett belőle, hanem szépen átváltottak keleties témákba. Csakhogy sajnos ettől a dal úgy egészében nem lett jobb, pedig a vonósokat is ráeresztettek az egészre, és a végén még Chopint is megszeretgetik. Részeiben jó, de összességében valamiért mégsem működik.

Innentől kezdve elvétve találtam izgalmas részeket, valahogy sok a nyávogás - annak ellenére, hogy eddig az égvilágon semmi bajom nem volt Bellamy énekstílusával, valahogy már túlságosan kiszámítható, előre megjósolható minden pillanata, a dalok pedig kicsit sem tökösek, újszerűek vagy izgalmasak, hanem sokkal inkább nyúlós-kusza, halálosan giccses pillanatokban bővelkedik a lemez. Ami felrázna egy kicsit az egységbe szabott műmelankóliából, az az ötödik szám, ám ez is úgy múlik el, mintha sosem létezett volna, ellenben a következő szerzemény (Unnatural Selection, legalább egy címet jegyezzünk meg végre) az egyetlen, ami képes kicsit felébreszteni (végre, végre valami kis rákenrólos hangulat). Pedig ennek az elején már saját maguktól nyúltak énekdallamot, aztán helyenként pedig tiszta System Of A Down lesz az egész, a végén pedig az a pár másodperces nettó rockolás kb. a lemez legizgalmasabb és legéletrevalóbb pár másodperce, elképesztő, hogy nem érzik, hogy mennyire jól áll ez nekik, én meg gyorsan vissza is pörgetem a cd-t, hogy ezt most újra és újra.

És innentől kezdve úgy úszik át a maradék x perc a levegőben, mintha nem is létezett volna, és annak ellenére, hogy az I Belong To You kicsit tetszeget, de ami ebben hallható, azt is ismerjük már mindenhonnan, szóval annyira mégsem hat meg, ráadásul a fhanszia sanzonos (!) középrész pedig egyenesen riasztó, konkrétan giccsfilmzenébe vált az egész. A lemezt lezáró, három részre bontott szimfonikus hömpölygés végképp betette a kaput, konkrétan ez a dögunalom mélytengere, és az a pár másodperces kellemes téma, ami az utolsó részben van, nem menti meg ezt a cirka 13 percet attól, hogy nagyon gyorsan elfelejtsem.

Baromira akartam szeretni ezt a lemezt, se nem tudom, és ezt én sajnálom a legjobban. A lemez ötféle formában jelent meg, akinek sok pénze van és még talál belőle, megveheti a csupán ötezer példányban megjelent hiperszuper változatot, ellenben a sima cd-s kiadvány a maga kis digipacknak álcázott, de gyakorlatilag összehajtott kartonpapírba bújtatott csodájával nem tudom mitől vonzaná a potenciális vásárlókat, és még a borítókép is tragikusan rossz (bár legalább belül jól néz ki). A The Resistance-nél tényleg az idő fogja eldönteni, hogy igazam volt, vagy majd sok hónap egyszercsak beérik a lemez és mégis megszeretem (ezt azért erősen kétlem). Meglátjuk. Azért remélem, legközelebb rocklemezt csinálnak, nem ilyen töntyörgést.