Shock!

Mivel két magasan jegyzett zenekarban is frontemberkedik, néha úgy tűnik, mintha a vízcsapból is Myles Kennedy folyna, pedig valójában csak a ma szokványos hosszabb lemezperiódusok miatt rendkívüli, hogy valakitől nagyjából kétévente friss hangzóanyag érkezik, régen még simán ez volt az általános. Ugyanakkor Myles barátunknak az Alter Bridge és Slash csapata mellett még a szólóprojektjére is akad ideje, tehát nyugodtan megkockáztathatjuk: ettől függetlenül sem az a kimondott tétlen, seggén ülő típus.

Az 51 éves énekes két évvel ezelőtti első szólóalbuma, a Year Of The Tiger finomabb, akusztikus megközelítést hozott. Mivel imádom Kennedy hangját, és eddig is tudtuk, mennyire remekül érvényesül ebben az intimebb, lágyabb környezetben, nekem személy szerint nagyon tetszett az a lemez, kimondottan sokat hallgattam. Ki tudja, miért, de valahogy arra számítottam, hogy a The Ides Of March is hasonló vonalon mozog majd, de a válasz nemleges. Ezúttal sokkal lendületesebb, rockosabb anyagot készített Myles, ahonnan persze így sem hiányoznak a bensőségesebb, higgadtan elmélkedős hangulatok, de nem ez a domináns. Inkább amolyan nagyon amerikai, kicsit országúti rockzene ez rengeteg steel gitárral, ízlésesen bluesos felhangokkal.

Nem tudom, kinek mennyire fülbeötlő a párhuzam, de nekem már elsőre is az ugrott be egy sor dalról, hogy amennyiben a bongyorhajú gitározna bennük, valójában simán felférnének egy-egy Conspirators-anyagra is. És mondjuk a legutóbbi, ha engem kérdezel, kiábrándítóan lapos és semmilyen Living The Dream színvonalát feljebb is húzhatta volna például a húzós Get Along nyitás, az anyag slágerének is beillő, bluesos-groove-os-délies, baromi ragadós In Stride vagy a maga lazaságában is pattogós, erős refrénnel megkoronázott Wake Me When It's Over. Aztán persze kalandozgat más utakon is Myles barátunk: egyaránt akadnak filozofikusabb, de korántsem lagymatag pillanatok (A Thousand Words), lassabb, melankolikusabban elvágyódó tételek (Love Rain Down, Moonshot, netán a Worried Mind óriási ívvel kibontott, bluesos lemezzárása) és sztorimesélős, tábortüzes hangulatok (Wanderlust Begins). Nem akarom elhallgatni, hogy ezek mellé becsúszott egy-két semmilyenebb, totál átlagos laza rocknóta is – a Tell It Like It Is meg a Sifting Through The Fire például nem tesz hozzá túl sok érdemit az összképhez –, viszont muszáj külön megemlékeznem a lemez központi szerzeményéről, a címadóról. A The Ides Of March tökéletesen példázza Kennedy dalszerzői rafinériáját és kategóriákon kívüli gondolkodását: ebben a hét és fél perc fölé kúszó, briliáns hangszerelésű, roppant hangulatos szerzeményben minden felvonul a klasszikus Rusht is megidéző, progos témáktól kezdve egészen a bárdzsesszes-esztrádos dallamfordulatokig, baromira nem nyilvánvaló és nagyon zenei az egész, mégis végig rendszerben marad. (És nem mellesleg a sessionista Zia Uddin is gyönyörűen dobol benne.)

Myles hangját aligha kell már ennyi év után külön méltatnom, így ezzel nem is szaporítom a szót, emlékezzünk meg inkább a gitározásáról, utóbbit ugyanis Mark Tremonti és Slash is gyakran hozsannázza igen elragadtatottan – nos, Kennedy nem szólózza öncélúan tele az albumot, de fölényes magabiztossággal, és ami ennél is fontosabb, kiváló ízléssel játszik. Emiatt is bőven megérdemli a kalapemelést. A hangzásért pedig Michael „Elvis" Baskette felelt, így csodálatosan is szól a lemez.

Nem mondok olyanokat, hogy klasszikus értékű dolgozatról beszélünk, mint írtam, nem is száz százalékos az album, de ha nincs más vágyad, mint egy csúcskategóriás énekest hallgatni néhány nagyon szépen összerakott, könnyen érthető, ám ezzel együtt is igen előrehaladott zeneiségű dalban, remek választás a The Ides Of March.