Shock!

Valamikor 2009 környékén reppentette fel a hírt Myles Kennedy, hogy végre hozzáfog első szólóalbumához, ami igazán személyes lesz, amolyan énekes/dalszerző-anyag, ahol tényleg minden csak és kizárólag róla fog szólni. Aztán vártunk és csak vártunk, és ez a sok várakozás talán hosszabbnak is tűnt volna, ha a fickó nem olyan örökmözgó, végtelen energiájú figura lenne, aki valószínűleg még álmában is dalokat ír, s így az elmúlt nyolc évből egy olyan sem akadt, amikor ne jelent volna meg lemez, amin ne Kennedy uralta volna a mikrofont és/vagy a gitárt. Az ember persze azt gondolná, hogy akár az Alter Bridge, akár Slash olyan lehetőségek, amik önmagukban is képesek kielégíteni és kimeríteni bármelyik zenész alkotói vágyait, Myles Kennedy azonban nem ilyen, a fazon nagyon érzi, hogy most kell hajtani, a gázba taposni, amíg bírja, és amíg van igény arra, amit csinál. Mert bizony van, és remélhetőleg első szólólemeze újabb hosszú életű és termékeny projekt kezdetét fogja jelenteni, mert a Year Of The Tiger bizony igencsak kellemes zenét rejt.

Pedig az anyag központi témája nem épp napfényes: Kennedy ötéves korában vesztette el az apját, s a traumatikus élményből fakadó azon keserűséget, haragot és hiányérzetet használta fel arra, hogy valami pozitívat alkosson, amely elmondása szerint mind a mai napig ott dolgozik mélyen benne. Mindez talán némi megnyugvással is szolgálhat neki és családjának. Fentiek alapján tényleg úgy festhet, mintha a lemez borongós lenne, mint a késő ősz, de a Year Of The Tiger meglepő módon inkább a korai tavasz hangulatát árasztja, ami még a legborúsabb pillanataiban is képes valahogy reménykeltő maradni. Ismervén az Alter Bridge világát, ez talán nem is meglepő, hiszen ilyen Kennedy stílusa, világszemlélete. De nagyjából ennyiben ki is merül a hasonlóság az anyabanda és a szólóanyag között, mert bár némelyik dal egész könnyedén elképzelhető akár egy AB-szerzemény akusztikus verziójaként is, a Year Of The Tiger azért inkább olyanokkal mutat rokonságot, mint a Led Zeppelin akusztikus oldala vagy a legutolsó Chris Cornell-album, de nem állnak távol tőle Bruce Springsteen, Gordon Lightfoot vagy Bob Dylan dolgai sem. Vagyis az amerikai zene két fő alkotóeleme, a blues és a country tökéletesen összesimuló jellegzetes világával írható talán a legjobban körül a lemez, csak épp baromi jó énekhanggal és modern lüktetéssel.

Lendületesen, szinte slágeresen indítja az anyagot a címadó dal, amely talán mandolinközpontúsága miatt is kellemesen hajaz a négyes Led Zeppelin hangulatára, de az ide becsempészett countrys elemek és Kennedy jellegzetes énektémái, ez a rá olyannyira jellemző, édesbús reménykedés teszi igazán eredetivé úgy a számot, mint az egész lemezt. James Bond-filmzenét idéz a The Great Beyond, amely a fiú apja korai halála feletti keserűségét igen erőteljesen, drámaian érzékelteti, némileg akár a Blackbird rokonának is tekinthető. Ezután fogjuk magunkat, és kicsit lehajózunk lapátkerekes hajónkkal délre, gőzhajónk neve pedig Blind Faith: Robert Johnson, Lightnin' Hopkins, Blind Willie Johnson vidéke ez, ahol Myles Kennedy a mából nyúl vissza a gyökerekhez és értelmezi újra a blues lényegét.

Elsőre leginkább az lepett meg az albumban, hogy mennyire változatos, holott ez a zsáner azért igencsak szűkre szabott, újat aligha, maximum karaktereset lehet felmutatni benne. Baromi laza, egészen vidám szerzemény a Devil On The Wall, az ember lába ösztönösen beindul rá; az előzetes infók alapján nem is gondoltam volna, hogy ilyen felhőtlenebb pillanatok is helyet kapnak majd a lemezen. És ha nem tudnám, valószínűleg akkor is gyanús lenne, hogy Kennedy a felelős a Ghost Of Shangri-Láért. Félelmetes, mennyire sikerült a fickónak mára kialakítania egy saját dalszerzői stílust. Ennek egyik ismérve, hogy Myles Kennedy képes úgy mélyen érzelmes dalokat írni, hogy azok közben egyáltalán nem válnak giccsesekké vagy melodramatikusakká. Itt van mondjuk a Turning Stones, ahol Kennedy szándékosan visszafogja a belőle kitörni készülő szelíd dühöt, hogy aztán utat engedjen az érzelmeknek, és végül tényleg ki is énekli a lelkét.

A címadón kívül az album másik nagy slágere a klipes Haunted By Design lett, amelynek témája fűnyírás közben jutott Kennedy eszébe, csakúgy, mint a lemez legtöbb ötlete, habár elmondása szerint a mosogatás is inspirálólag hat rá. A végeredményt hallva lehet, hogy korunk dalszerzőinek többet kéne otthon takarítaniuk? A Mother elképesztően jóleső zakatolása is jól mutatja, hogy valójában mennyire felemelő lemez is a Year Of The Tiger, de azért helyet kap a korongon némi búslakodás is a lírai, kissé talán túl hosszú Nothing But A Name perceiben, amelynek refrénje egyébként a Slashsel készített lemezek bizonyos munkáit juttatta eszembe. Az üresség, gyász és egyéb nem túl kellemes, de minden ember életébe előbb-utóbb beköszönő érzelmek színes felhozatalát vonultatja fel hősünk a melankolikus Love Can Only Healben, hogy aztán az album végére a Songbird és a One Fine Day kettősével napfényesebb vizek felé evezzen tova.

A Year Of The Tiger ugyan zeneileg nem mutat fel annyit, hogy amiatt korszakalkotó művé válhatna, nem vág új ösvényeket a zenei zsánerek dzsungelébe, viszont rendelkezik egy olyan sajátos karakterrel, amelynek köszönhetően nem lehet összetéveszteni semmi mással. Roppant személyes, viszont mégis bárki által megérthető és átérezhető, tele van kiváló dalokkal. Adott tehát egy remek produkció, az egészből pedig árad az optimizmus, ami miatt nálam biztosan visszajáró vendég lesz ez a lemez.