Chris Cornell legutóbbi szólólemeze a Scream volt, amiről hat év távlatából sem változott a véleményem: a Soundgarden énekese valami furcsa okból belement egy teljesen értelmetlen, ostoba és hiteltelen váltásba, aminek ráadásul nem is sikerült túl meggyőzőre az eredménye. A 2009-es lemez kezdeti nagy lelkesedés utáni hatalmas listás zuhanása azt is elég egyértelműen megmutatta, mit gondol Cornell tábora a popos-r'n'b-s kísérletről. Azután bizony tényleg csak a Soundgarden feltámasztásával lehetett kimászni a slamasztikából... Chris azonban természetesen nem adta fel a szólópályát sem, és most itt a Higher Truth, amit – elméletileg – jövőre egy újabb zenekari produkció követ majd Kim Thayillal meg a többiekkel.
Nem mondanám, hogy Cornell-rajongásom eddig kizárólag a Soundgarden és az Audioslave lemezeire korlátozódott, mert az a bizonyos hang és dallamvilág minden körülmények között ott van a szeren, de igazság szerint nem voltam különösebben odáig Chris Scream előtti önálló munkáitól sem. Az első nekifutást, az 1999-es Euphoria Morningot még úgy-ahogy elhallgattam, bár a Soundgarden után nem találtam igazán izgalmasnak, de a 2007-es Carry On már kifejezetten unalmas lett, a borzalmasan rossz Billie Jean feldolgozást pedig azóta is szeretném kitörölni az emlékezetemből. Ez a mostani anyag viszont kifejezetten tetszik, pedig ugyanazon a nyugis, elmélkedős, intim vonalon mozog, mint az előző cuccok. De valahogy mégis hangulatosabb, karakteresebb, változatosabb és érzelemgazdagabb az előzményeknél. Vagy csak én öregedtem hozzá menet közben ehhez a világhoz, és emiatt egyből bejött, nem tudom.
A lényeg: ha orbitális, Page és Iommi nyomdokain járó riffekre, sötét, elborult hangulatokra és olyan hatalmas süvöltésekre áhítoznál, amikre még a fiatal Robert Plant is csak elismerően csettintene, továbbra is inkább a klasszikus Soundgarden-cuccokat kell majd hallgatnod. Ha viszont elérted azt a kort, amikor már nemcsak este-éjszaka, hanem akár egy napos őszi kora reggelen is jól tud esni a kávé mellé valami visszafogottabb hallgatnivaló – nem hittem volna, hogy valaha is eljutok idáig, de néha már kifejezetten igényem az ilyesmi –, bátran merem ajánlani a Higher Truthot, mert Chris tök jó dalokat írt a lemezre. Ez persze nem hard rock vagy grunge (bármit is jelentsen ez), hanem inkább amolyan akusztikus jellegű singer/songwriter cucc itt-ott vonósokkal, mandolinnal, zongorával, néhol még modernebb hangszerelési megoldásokkal is, viszont annak nagyon kellemes. Olyannyira, hogy a Nearly Forgot My Broken Heart, a Dead Wishes, a Murderer Of Blue Skies, a Bend In The Road vagy a Wrong Side szerintem simán Chris eddigi legjobb szólódalai. Az a bizonyos hang pedig végig tökéletesen érvényesül bennük, tényleg szívhez szólóan cseng minden egyes számban. Cornell ma már persze nem énekel Times Of Trouble-okat, de ez a visszafogottság, finomság, bensőségesség is mindig nagyon jól állt neki. Brendan O'Brien ráadásul csodálatos hangzást is biztosított az albumnak.
Egyvégtében egy említett lusta reggelen talán még mai fejjel is túl hosszúnak találnám az albumot – a bónuszos verzió 66 percre nyúlik –, éjszakára viszont így is tökéletesen megfelel, szóval itt most nem nagyon tudok mibe belekötni. A dalok jók, a hang jó, a hangszerelés finom – Cornell eddigi legerősebb szólóalbuma ez.
Hozzászólások