Shock!

Egy ideje már tudható, hogy a The Final Requiem... a Nadir hattyúdalát jelenti majd, legalábbis az elkövetkező évekre bizonyosan. Szeretném, ha nem lenne a döntés végleges, de ami fontosabb, a hazai metál-underground lelkének is jót tenne, ha nem esne ki az egyik legstabilabb oszlop a talapzatból. Amit viszont a Nadir (korábban Dark Clouds néven) az elmúlt bő negyed évszázadban az asztalra pakolt, az bizonyára a továbbiakban is viszonyítási pont marad a hasonló cipőt próbálgató bandák számára, már ha az egészséges és hálás oldaláról közelítik ezt az egész kérdést, amely az undergroundban való hosszú távú túléléshez kapcsolódik. A gitáros Czetvitz Norbert által huszonhét évvel ezelőtt alapított és most elköszönő banda saját maga írta a tankönyvet ehhez a küzdelemhez, és róluk igazán elmondható, hogy a DIY-hitvallás pozitív iskolapéldáját adják/adták.

A magam részéről annak is tudok örülni, hogy nem csupán a búcsú kapcsán szökkent szárba bennem ez az elismerés, de már a 2012-es Exitus kapcsán is úgy kezdhettem az írásomat, hogy „büszke vagyok a Nadirra". Ez a tény pedig szemernyit sem változott az azóta eltelt évek során, és ugyan pár évig egyáltalán nem hallgattam azt általuk vitt stílust, annak mindvégig tudatában voltam így is, hogy Tauszik Viktorék nem engedtek a nívóból, sőt, a maguk elsőre szűkösnek tűnő eszköztárával is egyre feljebb emelték a lécet. Igen, a Nadirban az a legnagyszerűbb, hogy a kikezdhetetlen állandóság képviselete mellett is bátran nyújtózkodtak az általuk vállalhatónak tűnő irányokba. Mindehhez ráadásul egy saját produkciós „csapatot" is felépítettek, amelynek a hosszabb ideje Svájcban élő dobos/hangmérnök Fekete Szabolcs volt a kulcsembere, kívülről szemlélve pedig a kooperáció a fizikai távolság dacára is atombiztosnak tűnt. Sajnos azonban a zenekar emiatt koncertfronton egyre kevésbé tudott aktív maradni, és úgy tűnik, eddig lehetett a történetet továbbvinni a kölcsönös elégedettség mentén.

A The Final Requiem For A Helpless World büszke, szép, becsületes búcsú lett, ami pont az előzőekből következően úgy okoz meglepetést, hogy nem okoz. Persze nem hiszem, hogy előzetesen bárki amiatt kezdett volna aggódni, hogy az utolsó albumra elhagyják a főhősök a jól bevált sarokpontokat a Bolt Thrower – Morgoth – Earth Crisis háromszögben (bár a HC egy ideje leginkább csak szellemiségében van jelen a Nadir zenéjében), az utolsó (?) nótákat hallgatva az utolsó kétségek is elmúlhattak: aki eddig szerette őket, azt most is boldoggá teszik majd. Nagyszerű dolognak tartom viszont, hogy a zenekar nem érte be egy „definitív" súlykoncentrátummal, hanem teret engedtek az atmoszférikus megoldásoknak is, a '90-es évek gothic/doom-bandáinak vonalán. Örülök ennek, mert egyrészt jól áll nekik, másrészt remekül oldja a feszültséget a légkalapács szakszerű használata közben.

Semmi sem hiányzik tehát ebből a 33 percből, amiért a Nadirt kedvelni lehet, szokás szerint az ember és környezete szűnni nem akaró, egyre elkeseredettebb harcával foglalkozó szövegekkel is érdemes mélyebben megismerkedni. Kondor Tamás borítófestménye is az ismerős motívumok mentén mutat nagyszerűt, a pontot az i-re pedig igenis egy fizikai kiadásnak kell majd feltennie, ahol mindez valóban, érdemei szerint kézzelfoghatóvá válik. Nagyon drukkolok, hogy végül ez is összejöjjön. Mert a méltó búcsú már sikerült, ehhez kétség nem férhet.