Shock!

A Nashville Pussy az igazi redneck rock and roller banda példaképe lehetne. A szutykos, izzadt és büdös déli furkóké, akik kifakult Lynyrd Skynyrd pólókban és koszos truckersapkákban markolásszák a sztriptízlányok seggét, miközben tízdollárosokat dugdosnak a bugyijukba, és literszám döntik magukba az olcsó whiskyt. Hazatérve aztán jól megverik az asszonyt, és leüvöltik a gyereket (ínyencek esetleg fordítva), az éppen kezük ügyében lévő shotgunnal pedig nagy vígan belelőnek egyet-kettőt a szomszéd postaládája. Az énekes/főnök Blaine Cartwright ráadásul pont úgy is néz ki, ahogy az ilyen arcokat elképzeli az ember: hájas, csorbafogú, középen jócskán kopasz(odó), oldalt viszont maradék haját zsírosan futni hagyó, igazi gyerekmolesztáló pofa ő, valahol félúton egy kisstílű mexikói drogdíler és Ron Jeremy között. Koncerteken két pofával vedeli a sört, amit ráadásul néha a közönségre, máskor saját feje tetejére önt, vagy mondjuk épp az asszonyra.

Bezonyám, merthogy itt az asszony a szólógitáros, bizonyos Ruyter Suys, aki párducmintás bikini felsőjében és feszülős ribancnadrágjában férjeura méltó párja, sokkal jobb mellekkel, és sokkal több hajjal. Na, ők ketten lennének az alapító főkolomposok, de már a dobok mögött mostanában kanadai favágó fizimiskával hódító Jeremy Thompson is itt van velük vagy másfél évtizede. Egyedül a basszer posztja nem életbiztosítás errefelé, az egyetlen kitétel ezzel kapcsolatban az, hogy hölgy legyen az illető, és a jelenlegi társ, a kissé leharcolt Bonnie Buitrago is az. Kár, hogy kinézetre a közelébe sem érhet elődjeinek, Katielyn Campbellnek vagy Tracy Almazonnak, hogy a legendás Corey Parksról már ne is beszéljek. Utóbbi hölgyemény nemcsak megdöbbentő méreteivel (magasság és mellbőség terén egyaránt) tűnt ki a bandából, hanem azzal is, hogy a koncertek finisében rendre megcsillogtatta tűznyelő/tűzfújási képességeit is. Igazi entertainer banda tehát a Nashville-i Punci, akik ráadásul nem is Nashville-ből, hanem Atlantából származnak. (Persze hogy nem, nevük ugyanis egy Ted Nugent idézet.)

A southern rockot a Motörhead-féle rock and rollal és az AC/DC boogiejával keverő-kavaró kvartett egyébiránt nem kispályás banda, már a hatodik lemezüknél tartanak, és az elsőn lévő Fried Chicken And Coffee című dalért még egy Grammy-jelölést is begyűjthettek. (Csak nem megszédítette a jelölő bizottság tagságát a penetráns punciszag?) És a minden korábbinál hosszabb szünetet jelentő ötéves pauza után megjött az Up The Dosage, ami bizony nekem a legjobban tetszik a 2000-es High As Hell óta. Ami pedig nálam a csapat legjobbja, csak mondom. Nem is lehetett kevesebbet várni, hiszen Blaine már jóval a megjelenés előtt belengette: ez a korong lesz az ő Back In Blackjük. Ez, és a borítón látható, alig burkolt AC/DC nyúlás egy minden korábbinál boogie-sabb lemezt vetített előre, és ez ugyan nem jött be, az azonban igen, hogy egy pillanatra sem fogunk unatkozni.

A Pussy ugyanis tán sosem volt még ennyire változatos: a némi közönségzajt követően berobbanó Everybody’s Fault But Mine még a tőlük megszokott direkt rock and rollt rejt ugyan, ám később kapunk Motörhead-féle szélvész darabokat (Rub It To Death, Spent), mint ahogy Aerosmith/ZZ Top-féle egyveleget is a ’Til The Meat Falls OfF The Bone pattogó ritmusorgiájában, vagy épp a Beginning Of The End kimért fogósságában (a végén micsoda szólók vannak már!). Az AC/DC pedig tényleg csak helyenként ugrik be, érzés szintjén a címadó közönség-énekeltető refrénjében, illetve ezzel szemben igen direkt módon a lemez legvégén, a remekbe szabott Pussy’s Not A Dirty Word zárásában. A korong tán két legslágeresebb darabja, a parádés című The South’s Too Fat To Rise Again és a nem kevésbé remek elnevezésű Pillbilly Blues pedig remek gitártémák közepette hirdeti büszkén Ted Nugent dicsőségét.

Emellett élvezhetünk egy-két stílusgyakorlatot is: a Taking It Easy 50 másodpercnyi punk rock Ruyter énekével, a Before The Drugs Wear Off country/blues nyitánnyal kezdő Black Crowes típusú zongorás-feelinges rockolda, a Hooray For Cocaine, Hooray For Tennessee (micsoda cím már ez is!) pedig hamisítatlan country dal, furcsán fanyar óda a drogokhoz. És a legszebb, hogy mindez nagyon szépen összeáll egy organikus egésszé, amivel tényleg csak az tévedhet, akinek már egy csöpp életkedve sem maradt. A Shinedownos Rick Beato által kreált hangzás is kellően poros és fülledt, így aztán ebbe sem lehet belekötni, Blaine pedig magához képest abszolút csúcsteljesítményt hoz, szeszbe fulladó énektémái hol Alice Coopert, hol pedig Lemmyt juttatják az ember eszébe (hogy azt már ne is említsem, hogy a White And Loudban pedig kapásból az ugrott be, hogy kábé így énekelne egy southern rock témát MegaDave). A tizenhárom dal hallgatása közben ugyan sajnos nem láthatjuk magunk előtt az őrült módra ugráló Ruyter kedélyes cickópattogtatását, ennek ellenére nincs mese, ez a korong az idei év első telitalálata számomra. Tuti ott lesz az év végi listámon is!